Bár következőleg másról akartam írni, az élmények sora közbeszólt - mivel pénteken megvolt az első igazi "pubozós" délutánom/estém :)

Történt ugyanis, hogy a kollegák összeszerveztek egy amolyan "búcsúbulit" egyikőjüknek (nem nekem :D ), ami után egy "aki-akar-jöjjön-sörözni" estét jelöltek ki és küldték körbe az emailes meghívót "ügyosztályunkon".

Munkaidőnk végeztével egyik kollegámmal előbb indultunk városközpont iránt, hogy megközelítsük az éttermet, ahol a foglalásunk volt. Egy órával korábban, kb. 6-ra értünk be a St. Stephen's Green-hez, ahol megdöbbentő "kép" fogadott: az utcán szinte "hömpölyögtek" az emberek! Nyilván egy részük épp ment haza, de legtöbbükön azonban már érezhető volt a vibrálás, a készülődés az estére. A parkban skót zene szólt, valamilyen performance hallatszódott a Grafton street irányából és általános "népvándorlás" volt tapasztalható.

Időnk mint a tenger, próbáltunk hát keresni egy pubot, hihetetlen módon nem sok sikerrel, Dublin belvárosának talán egyetlen olyan útvonalát választottuk ki, ahol egyáltalán nem volt kocsma :D

Aztán végülis csak sikerült bevergődni egy szimpatikusba, kollegám egy Guinness-t kért (ez állítólag minden ír pubban van, más söröket "össze-vissza" találni mindenfelé) - én maradtam a Captain Morgan's rum+kóla párosításnál. Picit szét volt csúszva a csapos, de azért sikerült fizetni is - mi lesz itt később? :)

Letelepedtünk, dumálgattunk, körbenézegettem, és őszintén szólva semmi különöset nem találtam. Valahogy ilyennek képzeltem egy átlagos pubot, régi fa pultok, beszélgető emberek, piák a pult mögött és a kezekben. Aztán rájöttem, hogy az "egyetlen" pozitívum az az, hogy nincs negatívum. :)

Nincs cigifüst, mindenkinek kint kell cigiznie (cserébe kivihetik a kerthelyiségbe a poharaikat) - szerintem ez a törvény előnyére vált az ír kocsmáknak. Ezen kívül az emberek jókedvűek voltak: tényleg azért jöttek be, mert szórakozni szerettek volna, nem csak a "napi fröccs", vagy a depi hajtja őket a "presszóba". Sok nő is volt, párban, hármasával - csacsogtak, az öregek ártalmatlanul flörtögettek velük - itt teljesen normális, hogy a nemek egyenlő arányban akarják kivenni a részüket a jókedvből.

Azért azt hozzáteszem, korán volt még, bár a péntek miatt azért így is már 3/4-ed gőzzel üzemelt az egység.

Letoltuk a pohár piánkat, aztán csatlakoztunk a kollegákhoz, akiknek egy része már ott ücsörgött a vendéglőben. Késtünk, mégsem mi voltunk az utolsók. Másik dolog, amit állítólag meg kell szokni: az írek szeretnek késni. A 7-es találkozó alapból negyed 8, de a "half-seven" is még simán belefér. :)

A vendéglő egy thai étterem volt - igazi "üljük körbe a forró fémlapot" típusú, ahol mindenki előtt készíti el a pincér a finomságokat. "Joe" (vagy Jo), a chef-ünk rettentő szórakoztatóan csinált hülyét mindenkiből az asztal körül, kapdozták a lányok az üres tojáshéjakat, a fiúknak pedig kutyamód "kellett" bekapni az odavetett a rántotta-darabokat :)

Közben pedig észrevétlenül, kib...-ul jóllaktunk :)

Pár sör is lecsúszott a többiek részéről így jócskán oldódott a hangulat, mindenki cseverészett mindenféléről. Aztán fizettünk, meghívtuk a távozó kollegát - ő pedig korrekt módon az első kör piát mindenkinek állta a következő célállomásunkon: egy másik pubban :D

No, itt már más volt a helyzet! Időben is voltunk és ez egy nagyobb létesítmény volt. Kint fürtökben lógtak a bagósok, bent pedig az első 10 méteren tülekednünk kellett, hogy beljebb jussunk... Hol lesz itt helyünk?! - kérdeztem magamban.

Szerencsére volt egy felső rész (lounge), ahol jóval kevesebb ember volt (tehát a cégtől, aki eljött, meg pár asztal egyéb nép) - ami azt jelentette, hogy pont kellemesen betelítettük a szintet. Frankó volt a hangulat, iddogáltunk - nekem csak az vette el picit a kedvem, hogy minden pia olyan 5-7 Eurotól kezdődött, szóval a berúgás állapotának még csak szellőjét sem tudtam megtapasztalni :( De tulajdonképpen ez nem is erről szólt, haverkodás, ismerkedés az "újakkal" meg az öreg motorosokkal. Valahol erre (is) van a pub létesítve, ugyebár :)

A hangulat itt is hasonló volt. Nem volt semmi, ami zavart volna, nem volt hangosabb, mint várható lett volna, felesleges zenével nem akadályozták a beszélgetést, a TV-n kellemes golf-közvetítés zajlott :D

Én korábban léptem a távozás mezejére, mivel el kellett érnem a Dart-járatomat, ami azért 15-20 percenként jár éjjel is, de nem akartam sokat várakozni.

Az állomás felé aztán megtapasztaltam, milyen az "igazi belváros", éjjel. A vándorló emberek száma mit sem csökkent, ellenben a hangerejük már decibelekkel megnőtt. :) Ing-nyakkendős csoport "üvöltözött", azért a kultúrált keretek között, üvegek dobálása és egyéb attrocitás nélkül... A Dart állomás is a cirkusz és állatkert keverékére emlékeztetett... Nem tudtam eldönteni hang alapján, hogy az épp leszálló csoportot éppen mészárolják, vagy csak nagyon örülnek maguknak :D

A szerelvényen aztán már sokkal nyugodtabb volt a helyzet. Talán már lenyugodtak a felszállók, vagy a kiplakátolt "Tilos az alkohol fogyasztása", esetleg a minden vonaton fellelhető kamerarendszer (vagy mindhárom) hatására eseménytelen volt a hazaút.

Összességében tehát kellemes élmény volt az első igazi "pubozásom" - csak L. hiányzott nagyon... vele lett volna az igazi, de ami késik, nem múlik :)

Na, nem kell megijedni, nem arról a Gárdáról lesz szó :)

Ezt a Gárdát mindenki szívesen látja (a rosszfiúkon kívül), ugyanis ez az ír "Police", vagyis írül: Garda (Guards)

Hogy is jön ez most ide?

Nos, történetesen ugyanis egy péntek hajnalban kiabálásra ébredtünk! Nyugodt kis "court"-unkban vicces jelenet zajlódott: két huszonéves srác "verekedett", közönségként a szemben lévő apartman-ház kapujában két "bige" szemlélte. A "verekedést" azért írtam idézőjelben, mert ez nagyjából az "egymás körüli kergetőzést", idétlen pofonokat és pólóhúzgálást takart, miközben a sipítozó nőstények hálistenkedtek :D

Szóval a "pesti" szemmel nézve nevetséges jelenetet csak az árnyékolta be, hogy hajnali 6 volt az órán...

Pár percen belül a "lúzer" srác a kapun kívülre keveredett és a "győzelemittas" kandúr az egyik csajt átölelve visszavonult a lakukba (végülis két csajjal maradt, tényleg ő járt jobban :D ).

Már éppen aludtunk volna vissza, amikor kocsizajt hallottunk... megjelent egy sárga fényvisszaverős, Garda feliratú autó! Nocsak, valakinek szintén nem tetszett a jelenet és tárcsázhatta a 999-et... Ezek meg kijöttek! Nohát!

Rövid antropológiai elemzést végezve ezután megállapíthattuk, hogy tanácstalanság szintjén teljesen hasonló szinten vannak, mint a magyar rendőrök, percekig álldogálltak a kapualjban. Majd elhúzták a csíkot. Hát ennyi...

...Gondolhattuk volna... de! Hamarost visszatértek, újból kapualjaztak, valakivel már beszélgettek is, de komolyabban nem vehettem szemügyre a jelenetet, mert már csörgésre fordult az óra és készülődnöm kellett a melóba.

A vonatállomás felé haladva ismét láttam, hogy bekanyarodik újra egy Gárdás autó, majd még L. írt egy SMS-t, hogy be is parkoltak és hosszasan "ott tartózkodtak"!

Meglepő volt, hogy egy ilyen kis semmiség miatt mennyi energiát fektetnek a dolguk elvégzésébe, de ugyanakkor - ha jobban belegondolok - logikus is volt: nem csak az a rend, ha nem folyik vér vagy nem látja senki - igenis ne zargassák fel a lakókat és a gyerekek ne azt lássák, hogy felnőtt emberek püfölik egymást artikulátlan hangok kíséretében :)

Persze nem újdonság, de itt a rendőröknek tényleg örülnek - illetve nem tartanak tőlük úgy, hogy "jaj, nehogy intézkedjen, mert biztos genyózni fog". A közlekedési ellenőrzésnél megnézik a szélvédő mögött található biztosítási papírokat, néha szondáztatnak (a kiváncsiaknak: 0,8 ezrelék a határérték :) ), amúgy pedig jellemzően a "köz" segítésére vannak: köröznek néha a környéken - de amint a fenti eseményekből is látszik: leginkább jönnek, ha kell :)

Bizonyára mindenki emlékszik a Magyarországon bevezetett, majd tüzes vassal, átkokkal és minden egyébbel kiűzetett vizitdíjra. 300Ft. Sokan vissza is kapták ezt a hatalmas összeget. Emlékezzünk erre az alábbi történet során.

Nos, újabb mérföldkő érkezett el a kis család életében, dublinizálódásunk következő állomása a "GP" (ejtsd: dzsípí) meglátogatása volt. A GP jelentése "General Practitioner", vagyis amolyan általános - "körzeti orvoshoz" hasonló - intézmény. Szerencsére semmi bajunk, dehát Szonjácskát illik "bejelenteni", megkérdezni, hogy mennek itt az oltások, kötelező vizsgálatok, ilyesmi. Na és kell egy igazoló papír is, hogy itt él a gyerek - a családi pótlékhoz.

Megkérdeztük Szilvi sulijában, kihez érdemes menni (és hol is van az illető - a neten szinte semmi info nincs...) - egyöntetűen "Dr. Desmond"-ot javasolták. Hát jó... :) (Kezdem megszokni ezt a vidéki feelinget: mindent megkérdezek fűtől-fától. Legutóbb egy parkolóőr szaladt be a legközelebbi boltba, hogy megkérdezze számunkra egy adott hely hollétét... hihetetlen volt...)

El is mentünk megnézni a rendelési időt, amiből tulajdonképpen "bejelentkezés" lett :) Orvosa és rendelője válogatja, de Dr. Desmond-hoz (ez a vezetékneve, amúgy nőnemű az illető) általában be kell jelentkezni előre. Szóval felvették a család adatait, adtak időpontot és az asszisztens közölte még, hogy személyenként a vizsgálat/konzultáció 65 Euro lesz, bár van családi kedvezmény, ha egyszerre megyünk. Öh.

Na, annyira nem ért váratlanul a helyzet, interneten és egyéb forrásokból már kitaláltam, mi itt a helyzet, ami nagyjából az alábbi:

Minden látogatás után "konzultációs díjat" kell fizetni, ennek mértékét orvosa válogatja, de nagyjából 50-70 Euro között van. Lehet igényelni un. "Medical Card"-ot (alacsony jövedelmű családoknak), ekkor bizonyos vizsgálatok ingyen vannak.
Vannak magánbiztosítók (évi 500-1000+ Euro közötti díjért), akik megtérítenek bizonyos számú látogatást ill. a költség egy részét - ha már megvannak a feltételek, akkor pár napon/héten belül utalnak.
Ezen kívül az ilyen jellegű dolgokat le is lehet írni az adóból is (már aki adózik...), össze kell gyűjteni a számlákat, benyújtani év végén az igénylőlapot és akkor visszautalják.
Ja, és ettől függetlenül kell fizetni az egészségügyi hozzájárulást...
Szóval nem mondok véleményt, lehet számolgatni, jó volt-e a vizitdíj, kinek hogy jobb a milyen minőségű ellátás, stb. Itt mindenesetre így működik ez.

Eljött a vizsgálati nap, elballagott a család a rendelőbe, ahol időpont ide vagy oda, de negyed órát így is eltöltöttünk a szolid kis váróban. Aztán "beözönlöttünk" a rendelőcskébe :)

A doktornő az elvárt csupa kedvesség volt. Elmondtuk a szituációt, ő megnézte az "oltási könyvet", elmondta a különbségeket (nem sok, hepatitis B ellenit is kapnak az itteni babák), meg azt, hogy 1 éves korban jön a következő szuri (akárcsak Magyarországon), amit ő fog beadni, ingyen. Csacsogtunk kicsit, amíg lekerültek a ruhák a piciről, aztán meghallgatta/megnézte/megmérte Szonját (jelentem minden rendben van vele, és persze ott a legjobb formáját hozta tüncibünciségből... :) ). Elmondta még, hogy regisztrálni kell a helyi "Health Centerben" egyfajta fejlettségi vizsgálat miatt, itt L-nek is regelni kell, az itteni kötelező méhnyakrák-szűrés miatt (na ezt mire megértettem, de sikerült! :) ). Elmondta még, hogy ebben a Centerben vannak amolyan "védőnők" is, vagyis akik tanácsokat tudnak adni mindenféle babás kérdésről, baba-mama összejöveteleket szerveznek, stb. (Ez a Health Center egyébként egy kis zsepkendőnyi ház, dehát ahogy a mondás is tartja: "Kis falunak kis health center!" :) )

A beszélgetés során szóba került mindenki, Szilvi jár-e suliba, neki megvannak-e az oltásai, van-e panaszunk, és simán rákérdezett a fogamzásgátlás kérdésére is! Külön öröm volt, hogy ő is felírhatja, ami kell, nem kell ezért nőgyógyászhoz menni.

Nos, bájcsevejünk után el is váltak útjaink és nagy boldogan fizethettük ki az 55 Eurot (igen, közben vagy lejjebb ment az ár, vagy én hallottam félre először... :) ), megkaptuk a számlát, minden heppi! :)

Összességében tehát megint egy pozitív élménnyel gazdagodtunk, bár én őszintén szólva erre számítottam - azért azt kezdem megszokni, hogy amiért itt fizetni kell, azért normális szolgáltatást kapok :)

És az is kedves volt a dokinénitől, hogy azt kívánta, ne sűrűn lássuk egymást :)

Így legyen...

Nos, aki Írországban tartózkodik április 10-én, az népszámlálás "áldozata" lesz. Azért írtam "áldozatot", mert még emlékszem gyermekkorom népszámlálására, amikor is egy "egyént" kellett beengednie mindenkinek, aki mindenféle teljesen magánjellegű dolgot kérdezett, feszengő lakóktól... Mi meg éppen most érkeztünk, aztán már is beszámlálnak - picit aggódtunk. De lássuk csak, hogyan is megy itt ez? :)

Nos, első körben minden ingatlanba elvisznek egy kérdőívet. Személyesen, egy sárga, "Census" mellényes hölgy hozta el nekünk is a múlt héten, bevezette a kis lapjára, hogy a 6-os számba beadta, és hogy 4 (1 hím-, 3 nőnemű) egyénre számolhat majd körülbelül. Szigorúan nem lépte át a küszöbünket.

Lelkemre kötötte, hogy pont április 10-én este töltsük ki, se előbb, se később. Hogy miért is? Nos, mert a népszámlálás azt is hivatott eldönteni, hogy április 10-én este hányan, milyen emberek, hol és milyen célzattal tartózkodnak Írországban. Tehát a vendégeskedő külföldieket is beleveszik, de az éppen külföldön tartózkodó családtagokról is azért meg kell emlékezni, csak más oldalon. Tehát egy komplettnek tűnő lakossági struktúrát kívánnak ezzel meghatározni. No persze szomorú, de prózai ok az is, hogy április 10-ig simán meghalhat valaki egy családban, és ő már sajnos nem számít... Vagy akár születhet is egy gyerek, ki tudhatja :D (Na persze ezek közül nálunk egyik sem fog fennállni, de azért engedelmesen nem töltöttem még ki az iratot :) )

Bár azért a lapra rá kell írni a neveinket, a népszámlálás a törvény szerint anonim. Biztos hőzöngenek az "adatvédelmi-biztos" mániások, de itt valahogy nem merül fel senkiben, hogy kikerül ez alapján róla személy szerint bármi is.

Akárcsak Magyarországon, népszámlálás kötelező. Nincs kibúvó, az angol nemtudása sem jelenthet akadályt, számos nyelven letölthető a nyomtatvány - így magyarul is. Azért mi nem "magyarkodtunk", jólesz az "ócska" angol is, amit hozott a hölgy, persze... majd még nyomtatok is... :D

Amúgy a kérdések tényleg az "elvártak": milyen házban lakom, mennyiért, van-e munkám, kocsim, egészségem hogy szolgál, milyen viszonyban vannak az együttlakók (mármint nem az, hogy jóban vannak-e, hanem rokoni, egyéb kapcsolatra gondolnak :) - egyébként ez a legbonyolultabb része a kérdőívnek, párszor neki kellett futnom, mire leesett). Vannak szubjektív kérdések/válaszok is, pl. "milyen jól beszél angolul".

Már alig várom a jövő vasárnapot, amikor végre itthagyhatjuk első maradandó jelünket - mégha csak pár százezrelékkel is - néhány statisztikában :)

Ja, igen... április 10-e után pedig a "biztos" újból eljön és elviszi a papírokat.

Anonim módon!

(Csak le üssék visszafelé menet az adófizetők adataira szomjazó hordatagok! :DDD )

 A jelentős "első alkalmak" mindig megmaradnak az emlékeinkben, bár nem mindig fűződik hozzájuk pozitív élmény - az "első fizetés"-re viszont ez általában nem igaz :)

Életemben eddig háromszor kaptam "első fizut", életem legelsője után éreztem igazán, hogy "felnőtt" vagyok. A második már kevésbé volt izgalmas, de ez nem csorbított az élményen.

És csütörtökön eljött a harmadik alkalom. :)

Már előre bebiztosítottam magam, hiszen az első munkanapon megkötöttem a bankszámla-szerződést, amire vártam a zsét. Aztán jött egy email, hogy felvehetem a paycheque-emet. Mifene. Kiderült, hogy nem vezették be a rendszerbe a bankszámla adatokat, így "csekken" kaptam meg a fizumat, borítékban. Mi ez, múltszázad eleje?!

Mintha sorsjegyet kapirgáltam volna, olyan izgis volt, ahogy félrevonultan kinyitottam a borítékot és kezembe vettem életem első "fizetési utalványát". Az összeg jól mutatott, bár kicsit kényelmetlen érzés volt az a pár óra, amíg magam mellett, illetve a kabátzsebemben, egy papírlapon tartottam a család havi ellátmányát... :)

Délben el is indultam a legközelebbi Ulster bankfiókba, hogy minél előbb a számlámon tudjam a pénzt. Rövid buszozás után meg is találtam a kis épületet.

Nem tudom, hogy más bankhálózattal mi a helyzet, de egyáltalán nincs sok bankfiókja az Ulster Banknak, főleg a külvárosi részekben. Ez, amiben voltam, tulajdonképpen egy kisbolt területét foglalta el. 4 ablak volt, ebből természetesen három működött is. Sorszám nem volt, mindenki kultúráltan beállt a Sorba, a kihelyezett Tábla mögé és amint felszabadult egy ablak, a következő delikvens odament. Nem volt ügyeskedés, "ki hová áll és mikor kerül sorra" játék. Itt ez a természetes.

Azonban amint odaértem az ablakhoz, lelohadt a lelkesedésem, ugyanis kiderült: ezt a fajta csekket csak 4-5 nap alatt tudják "leellenőrizni", sőt, még be is kell küldeniük a "saját" bankfiókomba. Ehhh, ez nem jó. Javasolt valamit a papirossal kapcsolatban az ügyintéző, hogy ők hogyan fogadhatják el előbb és próbáljam meg elintézni a melóhelyen.

Lefelé kunkorodó szájjal indultam vissza. Gyalog mentem, közben mindenféle vitázást és asztalborogatást vízionáltam, végül nem a "bazdmeg a porszívódat" mondattal kezdtem a pénzügyön, hanem a "Mit lehet tenni?"-vel próbálkoztam. A kolleganő pedig habozás nélkül mondta: "Akkor átutaljuk, legkésőbb holnap a számlán lesz!"

Ja, hogy azt is lehet?! Hogy ez miért nem jutott eszükbe előbb? Na mindegy :)

Szerencsémre a "legkésőbb holnap"-ból aznap délután lett, így büszkén nézegethettem az internetes banki felületen életem első írországi fizetését :)

Tényleg jó érzés :)

Úgy gondoltam, kb. havonta írok egy kis összefoglalót, milyen is volt az idő az adott időszakban.

Írországot sokan a "mindigesik" országának írják le, tehát napsütés nuku, szottyos, latyakos az idő, óceáni éghajlattal, vagyis télen sosincs tartósan fagypont alatt a hőmérséket, nyáron pedig ritkán emelkedik 25 Celsius fok fölé a hőmérő higanyszála.

Tavasz van, ami elvileg "picit hűvöskés", esős időt jelentene a fentiek alapján, nade a valóság...

Ittlétünk majd' egy hónapja alatt kétszer láttunk esőt. Az első jó kiadós volt, de mégis inkább zápor-zivatarnak mondanám, fél óránál többet nem eshetett. A másik sem volt jelentős. Néha láttam, hogy reggelre nedves minden, tehát akár eshetett is este, de az is lehet, hogy csak nagyon párás volt az idő és az csapódott le mindenhová.

A felhők tekintetében is nem várt meglepetésben volt részünk. Több nap is volt, amikor szinte teljesen tiszta volt az ég, a jellemző inkább gyorsan száguldó, mindenféle fajta felhők voltak, amelyből pár csepp esőt kifacsart néha a napocska, de csupán ennyi.

A felhőkre amúgy is érdemes egy külön bejegyzést szánni. Én még ennyi fajta páraképződményt életemben nem láttam. Volt kis bárány, nagy bárány, "Disney"-s mesebeli, haragos, egybefüggő, fátyolos - de minden napra akadt egy újabb típus :) Szép elnézegetni őket.

Az alap hőmérséklet amúgy nagyon kellemes. Reggelente csípős, de aztán felmelegszik: napközben van, hogy még pulcsi sem kell, végül estére-éjjelre sokszor megint becsípősödik. Ami egyedül zavaró, hogy sokszor fúj a szél. Bár boszniai származású kollegám szerint "itt nem szokott fújni a szél", nem tudom, hogy akkor milyen az, amikor "fúj"... A szél miatt sokszor 4-5 fokkal kevesebbnek érződik a hőmérséklet és nem csak a frizurát borzolja szét, hanem az idegeket is...

Szóval összefoglalva Magyarországhoz képest szerintem olyan normális "kora tavaszi" volt az idő (bár ahogy hallottam, ott most inkább kora télre hajaz ez az idei tavasz eddig :D): napsütéskor kellemes meleg, árnyékban azért pulcsis, összességében frankó időnk volt :)

Derűs köv. hónapot! ;)

Hát üdvözlet mindenkinek az Új Helyről :)

Jelentem a költözködés jól sikerült, bár a "nagy" autóval is kétszer kellett fordulnunk... De sebaj, most már mindenünk itt van, berendezkedtünk - és amint látható, van net is! :P (Egy kis telefonos segítséget azért kellett kérni, a routeren régi firmware volt, azt frissítették távolról...)

Szóval a hely szép és jó. L. ügyesen elrendezte a cuccainkat, minden elfért valahová, rengeteg "kis rekesz" van itt, ahová lehet pakolni bőröndöket, dobozokat, ilyesmit. A szobák valahogy most még tágasabbnak tűnnek.

A ház nagyon hideg volt (már amennyire az itteni időjárás engedi), nyilván minden ki volt kapcsolva. L. megtalálta a bojler kapcsolóját, én pedig igyekeztem haza (a konkrét költözködés után még vissza kellett mennem kicsit dolgozni), hogy beindítsam a központi fűtést.

A radiátorok fele el volt zárva, és a szelepnyitó gombok mit sem értek, így jól jött az egyik elhozott svájcibicska-készlet, amin volt kombifogó. Szóval hamarost lobogott a láng, áramlott a melegvíz mindenhová, melegedett a lak. Ha jól láttuk, egyik szomszédos lakásban sem laknak, ezért aztán annyira kihűlt a mienk, hogy a 24 fokra beállított termosztát ellenére én első este picit fáztam is, viszont ma éjjel a 21 fok is már teljesen jó volt - szóval most már a ház is érzi, laknak benne :)

Nagyjából minden van, amivel el tudunk indulni, pár tányér, bögre, evőeszköz, némi tisztítószer, kaptunk tegnap porszívót is (a landlordtól). Minden gépet kipróbáltunk, működnek, szóval az összkép nagyon pozitív.

Azért persze, mint minden házban, itt is vannak apró kis idegesítő dolgok, amiknek egy részére talán rá lehetett volna jönni, ha jobban figyelünk, de amúgy abszolút nem lényegesek (nyilván ezért nem is figyeltünk fel rájuk/tartottuk fontosnak). A "ház hangjait" is meg kell szokni, dehát ez természetes. Pl. a födém fából van nagyrészt, legalábbis hallatszik, ahogy picit nyikorog, mikor megyünk rajta - még a padlószőnyeg alatt is. De persze ez csak az "otthoni" betonlakás után tűnik furcsának, szerintem pár hét múlva már fel sem fog tűnni.

Mivel a melegvíz bojleres, így ezt is meg kell szokni. A bojler a tetőtéri szinten van, szóval időbe telik, míg akárhová eljut a forró víz, ami az elején csak melegecske, de aztán a szőrtelenítő hőfokot is eléri. Amúgy a víz melegítése "vegyes", tehát télen a központi fűtés gázát használja, nyáron pedig (amikor gyakorlatilag ki van kapcsolva a fűtés), akkor elektromosra át lehet kapcsolni. Fasza.

Aztán ott van a kád csapja, ami bár keverőcsaposnak látszik, tulajdonképpen a két vízsugarat csak egymás mellett közel folyatja, így tényleg csak kádtöltésre lehet használni... nadehát mire másra használnánk amúgy a kád csapját?!

Az "utcai" világítás (tehát ami a belső udvart világítja be) hasznos dolog, csakhogy az egyik oszlop pont a hálószoba előtt van, így picit el kell forgatni a reluxát - mondjuk így meg tök jó sejtelmes fénybe borítja az alvószobát, nekem legalábbis tetszik. :)

A lépcsőzés szédítő élmény és pellengérezi az agyat is: ugyanis nem vicces "fenthagyni" valamit a legfelső szinten és mászkálni újra egy csomót :) A vádlink már így is sajog, puhány városi nép vagyunk, nah... :D

Külön bejegyzést érdemel (és még fog is kapni biztos) a ház "kinti" része. Ez ugye egy un. "terraced house" (ez felel meg talán legjobban a "sorház" kifejezésnek), szóval mások is laknak errefelé. Hozzá kell szokni, hogy beláthatnak (hacsak nem sötétítünk el, de akkor meg nem jön be a napfény), és meg kell szoknunk, hogy mi se lessük a szomszédokat, amikor feltűnnek a láthatáron.

Ezen kívül parkolóhelyek vannak kialakítva szinte közvetlenül a bejárati ajtók előtt, így picit fura volt, hogy egyszer csak egy "vadidegen" beállt szinte a lakásba, csapkodva a kocsiajtót, stb. Dehát egyrészről miért ne állhatna oda, másrészt meg eddig nem lakott itt senki és nem hívtunk össze lakógyűlést, hogy bejelentsük érkezésünket, szóval honnan is tudhatnák... Amúgy meg azt vettem észre, hogy az, aki tegnapelőtt este beállt elénk, ma már máshová állt (bár valaki más átvette a helyét), szóval talán próbálnak figyelni és tekintettel lenni. L. mondta is, hogy őt nem zavarja, csak férjen el a babakocsival :)

 A "környék" a már megismert nyugodt, kertvárosi hangulatú. Tegnap sétáltunk egyet, felderíteni, milyen boltok vannak erre.

Shankill tulajdonképpen egy "kis falu", így csak két "komplexum" áll rendelkezésre a shoppingolás kielégítésére. Amúgy is azt vettem észre, hogy errefelé nincsenek "kis boltok", elszórva utcácskákban. Egy részt kijelölnek, hogy "na, itt most boltok lesznek", és akkor aköré csoportosulnak a kereskedelmi egységek.

Az első, közelebbi ilyen csoportosulás a "Shankill Shopping Centre" nevet kapta. Bár a buszról nézve anno picit furcsának tűnt a sok bezárt bolt, gondoltuk, ez csak a szombat hatása. Hát nem. A háromszög alapú együttesben 1, azaz egy darab bolt van, ez egy gyógyszertár (ami alatt itt egy pici "DM" + "Patika" keveréket kell érteni: vannak kirakott áruk, vitaminok, szépítkezőszerek, meg a gyógyszerespult a felírt drogoknak).

Az összes többi helyiség üres. Válság van. Elég szomorú látvány volt a bezárt, bedeszkázott, szétgrafitizett "kirakatok" mellett elmenni - már csak az ördögszekér meg a zombik hiányoztak a látképből. Így hamar továbbálltunk, Bray felé a főúton láttam még boltokat pár napja.

Meg is találtuk rövid séta után Shankill igazi bevásárlóutcáját, ami bár egy kis falu központjára emlékeztetett, azért jobb, mint a semmi. Mindenesetre teljesen világos, miért járnak át az emberek Bray-be, vagy Dun Laoghaire-be: van itt egy Tesco Express, "butcher" (hentes), pici barkácsbolt + posta, cukrászda, üveges, aztán kábé ennyi. Azért a legnagyobb és legszebb épület itt is az "Inn", vagyis amolyan sörös-boros-vendéglős hely - ide azért majd elnézünk egyszer :)

Bár a bejegyzés második része szinte csak a negatívumokról szólt, azért ez senkit ne tévesszen meg: nagyon jó itt lenni. Biztonságban érezzük magunkat, csend van, közel a suli, a munkahelyem, a kisboltok, a vasútállomás - nemsokára pedig teszünk egy nagyobb túrát, hogy megtaláljuk a lejárót a "tengerpartunkhoz" :)

Szóval jelentjük: "Houston, we don't have any problem" ;)

Holnap megyünk az új házba - izgalom, várakozás, estébé!

Bár ma speciel St. Patrick nap van, ez annyira nem érint minket... mivel általában ez zsúfolt felvonulással, masszív italozással és általános lezülléssel párosul, és ez babakocsival nem annyira mókás.

Egyébként nem nagyon értem a "Szent Patrik" ilyen irányú "ünneplését" (vannak még páran így ezzel itt Írországban is) - elvégre ez egy amolyan magyar államalapításhoz hasonlítható, elvileg mélyen vallásos megemlékezés... Volt is olyan időszak, amikor betiltották az alkohol árusítását, persze ezt azóta már valahogy átértékelték (gondolom gazdasági szempontból) :)

Szóval ismét pakolhatunk, bár most legalább megvan az a könnyebbség, hogy mindegy, hányfelé pakolunk, hány kilósak a cuccok. Szerencsére az egyik kollegám most vett egy 4x4-es autót és így szinte extázisban ajánlotta fel, hogy végre (ki)használhassa a kocsiját :D

Ismét elköszönök, remélem tényleg menni fog a kábel és csak 1 napra leszünk elvágva a külvilágtól :)

Azért mindenki igyon egyet az ünnep alkalmából az egészségre, meg a boldogságra, elvégre, ahogy az írek mondják:

"Everyone is a little bit Irish on St. Patrick's day!" :)

Ideje volt megvenni Szilvinek az egyenruhát. Mivel hétköznap nem nagyon érek rá és szerencsére az ajánlott "Uniform Warehouse" szombaton is nyitva van, ezért kézenfekvő volt, hogy ma beszerezzük, amit kell.

Az egyetlen probléma azzal adódott, hogy a bolt Bray-ben van. Ez önmagában nem lenne gond, sőt, Bray tulajdonképpen a következő kisváros Shankill-i lakhelyünk után (1 Dart megálló) - viszont mi még ugye Sandyfordban lakunk. A legegyenesebb út a Luas + sok séta + 145-ös busz útvonal lett volna, de indulás előtt eleredt az eső (most már ideje volt, amióta itt vagyunk, kb. egyszer esett...) - és mivel normális kabátot még nem volt időnk és pénzünk beszerezni, ezért a "sok séta" opció nem volt túl fényes kilátás.

Szóval kitaláltam: mi lenne, ha kipróbálnánk a Dart-ot! Ehhez viszont be kellett menni a városközpontba a Luassal és ott átszállni a kis vonatra, szóval jelentős időtöbbletet jelentett, de árban nagyjából ugyanott vagyunk és elkerüljük a hosszas sétát + a dülöngélő buszutat... na és legalább látjuk, milyen a "helyi vasút" :)

Az idő szerencsére jobbra fordult, egyáltalán nem áztunk meg. A Dart állomást (Pearse megálló) is hamar megtaláltuk, bár azért relatíve sokat kellett oda is sétálni.

Mivel a Dart vonala eléggé elágazásmentes, ezért egy állomás általában két vágányból áll, a hozzá tartozó peronokkal. A Pearse megálló fedett, már majdnem pályaudvarra hasonlít, viszont éppen építkeztek is, meg valahogy eléggé "külvárosi" jelleget árasztott magából. Amúgy jól felszerelt, teljesen akadálymentesített (ez egyébként szerintem a Dart összes megállójára érvényes), van büféje, automatája, beléptetőkapuk, kedves, segítőkész személyzet, minden ami kell. 

A boltban lévő kasszáslány meg is kérdezte, honnan vagyunk, mondtam "Hungary", erre egyből nyomta: "Ah, Budapest, I was there!"... namost ezen amúgy kész tudok lenni, hogy egy "sima büfés" eljut egy csomó külföldi helyre, szegény magyar népség meg talán lejut nyáron a Balatonra... ha épp nem emelik a CHF-et... Na mindegy :(

Az aktuális vonatot természetesen lekéstük, de a következőig csipszeztünk meg üditőztünk egyet. Aztán begurult a "viszonylat". Fura volt, de én nem láttam, hogy a felsővezetékre csatlakozott volna, szerintem dízelmotor hajtotta - viszont ahogy most utánanéztem, még jobban elbizonytalanodtam... lehet, hogy kétféle mozdony is van?

Bár volt kis "lyuk" (Mind the gap! :) ) a peron és a szerelvény között, könnyedén felszálltunk babakocsistul. Maga a belső normális, és relatíve tiszta volt - bennünket a régi magyarországi "helyközi vasúti kocsikra emlékeztetett" (asszem ezek nagy részét megszüntették otthon). Picit azért érződött a "kor", ez nem olyan modern, mint a Luas :)

Beültünk a bal oldalra (okát ld. a köv. mondatban), és vonatozni kezdtünk. :) A belvárosi rész teljesen érdektelen volt (bár a Lansdowne (Aviva) Stadion azért szép látvány volt) - talán azért is, mert vártuk a lényeget: a Dart ugyanis javarészt a tengerparton megy :)

Hát, őszintén megmondom, nem volt egy nagy élmény az utazás. A tengerparti látvány jelentős része ugyanis vagy fallal el van takarva, vagy más akadály miatt nem látszik. Sőt, a Dublin-öböl első részén kifejezetten hordalékos és ronda volt a part. Azért Killeney-nél nagyon szépen látszódtak a szikláknak csapódó hullámok, még igazi homokos partot is láttunk, meg kis marinákat, szóval azért kapott a lelkünk egy kis útravalót :)

Bray-nél aztán leszálltunk, lift és felüljáró segítségével átmentünk a vágányok másik oldalára és elindultunk az egyszerűség kedvéért "Main road"-nak elnevezett út felé :)

Itt elkapott minket pár csepp eső. Gondos előrelátásunknak köszönhetően fogalmunk sem volt, hogy hogyan csatoljuk fel a babakocsira az esővédőt, így a Jóisten a megkönyörült rajtunk és kisüttette a Napot :D

Bray belvárosi a része igazi bevásárlóutca, van itt mindenféle bolt, rengeteg autó, parkoló, és bandukoló ember. Bár vidéki városka, mégsem nyerte el a tetszésünket - mondjuk ez csak egy kis része volt, az igaz. Viszont bevásárolni majd tökéletes lesz, itt van - valahol - "nagy" Tesco is, meg tényleg sokféle kereskedő is. Csak ki kell találni, hogy cipeljük haza a cuccokat, amíg nincs kocsi :D

Az egyenruhás bolt jól el volt dugva, de a mellékelt térkép alapján könnyen megtaláltuk. Mivel március van, a bolt eléggé pangott, szerencsénkre, mivel így csak velünk, hülye bénákkal foglalkozhatott az eladó. :)

Hamar össze is dobtuk a "kezdőcsomagot": két piros pulcsit (ott helyben nyomta rá a suli jelét a nő), két fehér, iskola-címeres pólót (ebből még kelleni fog), egy "navy-kék" edzőnadrágot és egy - szerintem cuki - hasonló színű "pinafore"-t, ami lényegében egy szoknyás, kantáros ruci, elég jól tisztítható anyagból. Hozzácsaptunk még egy kék pamut harisnyanadrágot és két térdzoknit, meg egy kisebbfajta iskolatáskát is (a magyar sulis még itthon van), na megegy cuki rózsaszín plüss-unikornist! :) Bár egy-egy ruhadarab nem került sokba önmagában, azért összességében cirka 130 Eurot így is otthagytunk :( Hát, ha ez az ára, ez van...

Szonja közben benyűgösödött, így némileg tépett idegekkel (és pénztárcával) visszaindultunk a már bejárt útvonalon: Bray, városközpont, Luas, "haza".

Fáradtak voltunk, de gondoltuk, ha már lendületben vagyunk, beugrunk a Dunnes-be, Szilvinek valami "sulis" cipőért, mert a jelenlegi sportcipője nem éppen illett az összképhez... Itt 10 (tíz!) Euroért vettünk neki kettő frankó cipőt - még mindig elcsodálkozunk, hogy mennyire olcsó ebben a boltban a ruházat...

Persze a "beugrást" megint benéztük... mivel az új helyünkön nem lesz ágynemű, ezt is beszereztük, itteni fizetésekhez képest (de talán az otthoni árakhoz képest is) nevetséges áron vettünk 3 memóriahabos párnát, 1 dupla (double) takarót (200x200-as, nekünk), 1 "single" takarót (Szilvinek), egy komplett, szép, duplás ágyneműhuzat-szettet (párnahuzatokkal együtt) és egy duplás lepedőt - mindezt 100 Euroért...

Úgyhogy "málhás-szamárként" hazaballagtunk és hullafáradtan rogytunk le a kanapéra, megfogadva, hogy vasárnap semmit nem fogunk csinálni :D

Hallomásaim alapján Írországban a net kardinális kérdés. Több forrásból tudom, hogy nem mindenhol van net, és ahol van, ott is sokszor szar, nem értenek hozzá, az áldott régi "Matáv"-ot idézve. Ebben az apartmanházban is estefelé lecsökken a sebesség 2/0.3MBitre (igen, 300kbit a feltöltés, Dublinon belül!)

Ennél fogva második kérdésemet az ingatlanügynök felé az internettel kapcsolatban tettem fel (az első a cica volt ;) ).

A hölgy közölte, hogy bár jelenleg nincs aktív internetkapcsolat a házban, volt már, az Eircom szolgáltatási keretein belül. Ezen kicsit elfancsalodtam, ugyanis az Eircom aztán tényleg a régi Matáv-ra hajaz, nagy mamutcég, sok helyen egyeduralkodó - és mégis, a napokban újabb csődközeli állapotot jelentett. Szóval így nem sok jóra számíhatok... Azért bepróbálkoztam: van-e UPC? (Állítólag ez itt a "best", a neten is úgy hirdetik magukat, hogy "hányszorosan gyorsabbak" az Eircomhoz képest) Mandy (az "agent") megígérte, hogy megkérdezi, de végülis a lényeget már megtudtam: hogy valami van... bevallom őszintén, net nélkül gyakorlatilag félhullák vagyunk :D

Én is próbáltam utánanézni a UPC-nek, de megint belefutottam abba a problémába, hogy a "Glenbrae Court", mint olyan, nem szerepel sehol, így a UPC weboldalán is csak az "Address not found"-ig jutottam... Meghagytam az elérhetőségemet, hátha visszahívnak, de hétvége lévén nem sok reményt fűztem ehhez (ez be is igazolódott :) )

Sebaj, hétfőn felhívtam őket a munkahelyről (közben Mandy is szólt, hogy utánakérdezett, szerinte van ott UPC Broadband). Bediktáltam a címet (Glenbrae Court, ugye ;) ), és pár másodperc után a fickó közölte: Igen, van ott UPC! (Én ennyi idő alatt a címet sem találtam volna meg a térképen, de most már tuti, hogy valamit én csinálok rosszul.)

Öröm, bódottá... Akkor rendeljük is meg! Jó magyar szokás szerint elmondtam, hogy mi jövő hét pénteken megyünk oda, és félve megkérdeztem, ki tud-e jönni aznapra a "szerelő"?
"Á, nem kell, küldjük a 'szereld-össze-magad' csomagot és akkor menni fog a net".

Többször rákérdeztem, hogy "Tuti?", "Biztos ott van a kábel?", "Menni fog?" - de mindannyiszor pozitív választ kaptam.

Hát jó... Akkor a modemet ki tudják küldeni péntekre oda? "Mi? Ja, neeem, már holnapután kiviszi a futár az Ön által megadott helyre! Csak felveszek pár adatot..."

Miközben diktáltam a számlaszámom meg a nevem, agyam hitetlenkedéstől forrongott. Vegyük csak számításba:

• Telefonon megrendeltem a netet
• Ingyen kiküldenek egy modemet 2 napon belül, holott csak másfél hét múlva költözünk
• A rendszerük szerint a kábel ott van és "él", csak rá kell dugni a modemet és menni fog a net
• A számlát attól a naptól számítva állítják ki, amikor rádugom a modemet a kábelükre

Huh... :)

Azért volt vicces momentuma is a beszélgetésnek, amikor próbált "rábeszélni" a legnagyobb csomagra ("Szokott online játékokkal játszani") - de finoman rövidrezártam a kérdést, és közöltem: a legnagyobb, 30MBites csomagot akarom... Még megemlítette, hogy az "tényleg nagyon gyors", de végülis hallottam, hogy megnyugodott :D

Nos... mondanom sem kell, hogy természetesen a modem itt figyel az asztalon (akár le is léphetnék vele...), és bár aggódom, hogy a kábel mégsem lesz ott - mégis, kezdek hinni benne, hogy ez is működni fog :)

Újabb lábjegyzet: a dübörgő kapitalizmus jegyében azért megjegyezném, érdekes a díjszabásuk... ha valaki netet rendel, az X Euro, a TV hozzá Y Euro... de ha nem kérünk TV-t, csak netet, akkor az úgy drágább, mint a sima X Euros net, hozzácsapnak kb. 7 Eurot - tehát még mindig jobban járunk, mert a legkisebb TV csomag asszem olyan 20 Eurotól kezdődik, de mégis... ott van az a fránya csábítás, hiszen már csak 14 Eurot kéne hozzátenni, stb... :) Szerencsére, mivel TV-nk még nincs, így a csábítás nem akkora :D
Ja, és persze azért az 1 év hűségnyilatkozat itt is bejátszik :)
 

 Nos, szokásunkhoz híven felgyorsultunk, péntekre, az iskolalátogatás utánra tettük az első (és egyben utolsó, meghatározó) "háznézésünket" is.

Azért azt hozzá kell tenni, hogy már több, mint egy hónapja nézzük a házakat/lakásokat online, a Daft.ie az egyik legnagyobb ír, online, "property"-vel, vagyis ingatlannal foglalkozó oldala. Szépen feliratkoztam "dél-Dublinra", és naponta böngésztük a jobbnál jobb ajánlatokat :) Bár így konkrétan megállapodni nem lehetett, azért láttuk, milyen a piac, mik vannak, hol, mennyiért, stb. Szóval, mivel időnk fogytán van, és már megvan a suli helye is, leszűkült körben újrakerestünk: Shankill-ben. Elsőnek a házakat írtuk a listára, min. 2 hálószobás, 2 fürdős, aztán jöttek az apartmanok, földszinten vagy elsőn (L. megunta a gyerekcipelést a negyedikre, érthető módon...) és így "lejjebb". Bár annyira sok azért nem volt, viszont mind nagyon takarosnak, és jól felszereltnek nézett ki, szóval tényleg csak a pénztárca és "egyéb szempontok" játszottak szerepet (ezekről lentebb esik még szó).

Kezdetnek kisebb nehézségek adódtak, ugyanis a Google Maps nem volt hajlandó kiadni a címre semmit - nem is csoda, mivel, mint később kiderült, a megadott "Glenbrae Court" lényegében olyan, mintha azt mondanák: "menj a 9. kerületben a Tátika lakóparkba". A Daft térképén be volt jelölve, hol van a ház nagyjából, de az meg úgy kb. a semmiben volt, két közút között, de legalább ez is jobb volt, mint kérdezősködni idétlenül (újabb hurrá a mobilnetnek, az okostelefonoknak és a mobil Google Mapsnek).

Mivel bőven volt még időnk, nem aggódtunk, megnéztük a két utat és végülis ráakadtunk a "házegyüttesre". Itt nagy divat, hogy több házat egymás mellé, és/vagy egy területre építenek, körbevonják kis fallal, kapuval, így kialakítva egy lakóközösséget, ahová huligánok, rablók nem szivesen mennek (már ha tudnak a kaputól). Szóval benéztünk a "telepre", megállapítottuk, hogy "ez az", de még volt jó fél óránk a találkozóig, így egyöntetűen arra szavaztunk: menjünk kelet felé!

Rutinosabbak tudják miért... bizony... arra van a tenger, méghozzá kb. 5 perc kényelmes sétára!

Átvágtunk hát egy kis parkon (miközben féltünk, nehogy "tilosban" járjunk... elég furán voltak kitáblázva a dolgok) és egy sűrű bokros sövény mellett kerestük a "kijáratot" - de már akkor hallottuk azt a hangot, ami engem megint "szivenütött", mint anno a sirály-rikoltás: a tenger morajlása, ahogy megtörik a parti köveken...

Kis szerencsétlenkedéssel elértük a sövény végét, és elénk tárult életünk első, igazi Ír-tengeres látványa: a messzeség ködéből előtűnő hullámok, amelyek folyamatosan, milliókat megihlető módon ostromolják a partot, milliónyi apró különböző hangot kicsiholva magukból, hogy erős és tompa hangorkánná álljanak össze a figyelmes hallgató fülében.

Nagyon-nagyon szép és megindító volt. L.-el össze is ölelkeztünk és titokban arra gondoltam: ha csak ezért jöttünk ebbe az országba, már megérte! (De azért persze ennél többet is szeretnénk megtapasztalni Írországból ;) ) Szilvi is teljesen magán kívül volt!

A konkrét "part" amúgy arról a szakaszról ténylegesen megközelíthetetlen volt, mivel egy jópár méteres meredélyről nézhettünk csak le - ez azon a szakaszon sokszáz (ha nem még több) méteren keresztül így van - és csak pár helyen lehet lemenni. De nem bántuk, arra gondoltunk, majd később felfedezzük azt is, hogy "kacsázzunk" a tengerbe kavicsokat ;)

Visszafordultunk hát és újból megtaláltuk a nagy vaskaput, begördültünk a "Vigyázat, erre gyerekek játszanak" figyelmeztető tábla mellett és a kép alapján könnyedén megtaláltuk a ház bejáratát. A "ház" itt (ill. Írországban) nem kizárólag "különálló épületet" jelent, ez is gyakorlatilag egy sorház része, ebben az esetben 10 "lakást" építettek egymás mellé, mindhez külön kis "backyard" (vagyis hátsó kert) jár, fallal elválasztva.

Amint odaértünk, már hallottam a közeli távolból egy "Zoltan, Zoltan" szolíd kiáltozást: Mandy, az ingatlanügynök integetett vadul. Olyan volt, mint amilyennek egy ingatlanügynököt elképzelnek az emberek: elegáns kosztüm, hozzáillően sok, de nem kihívó smink, kedves mosoly és modor.

A szokásos "how are you"-zás után máris nyitotta az ajtót és körbemutatta a szobákat. Fura volt bemenni és a "másik bőrébe" bújni, Mo-on a lakáskiadásnál sok "leendő bérlőt" láttunk - no, itt most mi voltunk a vizslató szemek... :)

A ház elrendezése tipikusan angolos: inkább felfelé terjeszkedős. A földszinten van a kis nappali, itt van egy "műtüzes" gázos kandalló (amúgy központi fűtéses a ház), majd onnan nyílik a szépen felszerelt konyha, egy kis mosóhelyiséggel. A kertből kilátni a backyard-ra, természetesen innen lehet kimenni is oda. A kert egyszerű, füvesített, hátul egy kis "shaft"-el (amolyan sufni, kerti holmiknak, lomoknak).

Az első szinten van két hálószoba, 1-1 dupla ággyal és a "fő" (master) fürdőszoba (kádas), majd a relatíve szűk lépcsőn, tovább fel, eljuthatunk a harmadik hálószobába, amihez szintén tartozik egy tusolós fürdő ("en suite").

Mindenhol vannak szekrények, ruháknak, miegymásnak, de nincsenek olyan tágas szobák, mint azt egy apartmanban ("lakásban") ki lehetne alakítani. Ez némileg fura "magyar szemmel" nézve (nekem aztán pláne az volt, a jó tágas amerikai konyhás nappalinkhoz képest :) ), de végülis arra gondoltam: valamit valamiért... Azért ez egy nagyon nyugis környék, nagyon közel van az iskola, a Dart állomás (ahonnan/ahová indul/érkezik a céges buszjárat reggelente/délutánonként) - van kis kertje, gyerekbarát a közösség (mondjuk olyan ír közösségről nem hallottam, ami nem lett volna gyerekbarát, tekintve, hogy általában több a gyerek egy átlag családban, mint a felnőtt...) - és még a Yasha cica ott lakhatásába is belement a tulaj egyből!

Megdícsértük a házat, én picit próbáltam alkudni (sikeresen!), de azért megbeszéltük, hogy nyilván ezt át kell még beszélni.

Hazafelé sokat dumáltunk, L. - Sims 2-3 játék-hátterével - máris megindult fantáziával ecsetelte, mit hogy lehetne megoldani. Én örlődtem picit magamban, az elvárásaimhoz képest nekem túl kicsik voltak a szobák, de végülis a fenti előnyöket is számításba véve arra jutottam: mit sírok... basszus, ez mégiscsak egy 3 hálószobás, kertes ház! :)

Szóval picit még ültünk a dolgon, L. megnézett pár egyéb lehetőséget Shankill-ben (ugyanazok voltak, nyilván), majd felcsörögtem Mandy-t és közöltem vele, kivennénk a házat, ha a landlord (tulaj) is beleegyezik...

Idegtépő kb. órás várakozás után meg is csörrent a telefonom: igen, a landlord bólintott, hétfőn letehetjük a kauciót!

Nos, igen, itt így megy... nem elég, ha megvan a pénz és nekünk tetszik az ingatlan. Referenciák kellenek (munkaszerződést, vagy bankszámlakivonatokat be kell mutatni!), esetleg előző landlord-októl ajánlás! És simán benne van a pakliban, hogy nem megy bele a tulaj a dologba (bevándorlók vagyunk, mittomén), szóval volt okunk az izgulásra.

Picit megnyugodva néztünk hát elébe a hétvégének... és csak péntek este döbbentünk rá, hogy Lunem és Zheran újra felvette a tempót: már kiismerjük magunkat a környéken, a boltokban, van Szilvinek suli, a családnak házikó, a céges papírmunka nagy része lerendezve - és kb. 1 hete vagyunk csak Írországban :)

Mi lesz még itt...? :D

A türelmeseknek, akik hajlandóak voltak végigolvasni ezt a sok irományt, itt a jutalom: legalább 1 évig leendő otthonunk lelőhelye. :)

Végre L. is írt, hurrá ;)

Már elterveztem, hogy miről fogok írni, de nagy örömömre L. "közbeszólt", úgyhogy most mindenkitől elnézést kérek, ha ugyanazt a témát még egyszer előveszem :)

Szilvi sulija volt ugye az első dolog, amit intézni akartunk, mert én bárhonnan be tudok érni (bizonyos keretek között :) ), viszont nem minden iskola egyforma, és neki jót akartunk választani: ahol van "english language support teacher" (magyarul: kiegészítő angoltanár), szivesen fogadják, és mondjuk nagyjából azon a környéken van, ahol szeretnénk majd lakni (erről még később szót ejtek).

Még itthon, a fejvadászomtól kaptam pár tippet, miket tartanak ők jó iskoláknak, így ezeket "megbombáztam" email-ekkel, plusz kinéztem párat a netről is. Ez utóbbi félmondat azért igényel némi kiegészítést, ugyanis Írország az "internetesítettség" terén kb. a 90-es éveket idézi. A kisebb boltoknak alig van weboldaluk, a tanintézményeknek mégannyira sem, ami van, az pedig annyira oldschool, hogy csak na (lopott animációs gifek, statikus html oldalak, évente/kétévente frissítve). Így néha emailcímet találni is kihívás.

Két iskolából írtak vissza (a kb. 8-ból, egynek pedig is nem élt már a megadott emailcíme... :O ), ezek a levelek nagyon pozitívak voltak, de érthető okokból személyes találkozót javasoltak. Kezdetnek nem volt rossz azért.

Ideérve kiderült, hogy pont egy kéthetes "midterm break" van, szóval csak az első munkahetemen tudtunk nekiindulni a keresésnek.

Az első iskolában (St. Anne) a telefonos időpontegyeztetés után egyből az igazgató fogadott minket. A nagyon kedves úriember pozitívan állt a helyzethez, feljegyezte a tudnivalókat Szilviről, de közölte, hogy bár Szilvit alapból szívesen fogadnák, sajnos a 2. osztályok, amik ideálisak lennének neki, nagyon tele vannak és az angoltanár sem biztos, hogy talál időpontot a naptárában. Biztos, ami biztos, megadta két közeli iskola telefonszámát és megígérte, hogy "hamarosan" visszaszól, amint beszélt a tanárokkal.

Újabb közjáték: a St. Anne suliba gyalog mentünk el a munkahelyemtől. A Google Maps, útvonalterve alapján 15 percet mondott (ennél általában mi gyorsabb léptűek vagyunk :) ). Átvágtunk egy kis parkon (sima fű, kanyargós utacskák, pár fa, bokor, semmi extra, mégis csak úgy ontotta magából az Életet), majd egy kis "külvárosi utacskára" keveredtünk. Az egész kicsit olyan "Szabadság-hegyes" feeling volt, vékony, picit emelkedős út, mindenhol hatalmas fák nyúltak az ég felé a a kertekből, még egy jó magas "Viadukt-szerűséget" is láttunk, befonva valami futónövénnyel. Eszméletlen hangulatos volt, és bár ez csak egy része volt a Shankill elnevezésű "területnek", megbizonyosodtunk róla, jó irányba tartunk (és nem csak szó szerint értve ;) ).

Az igazható "hamarosan visszaszól"-ja ténylegesen másnap volt, amikor is közölte a "principal", hogy van egy rossz és egy jó híre. A rossz (ki lehet találni): sajnos nincs már helyük Szilvinek, bár ismét elmondta, mennyire tündéri kislány, és amúgy felvennék. A jó hír viszont meglepett: személyesen beszélt egy másik iskola igazgatójával, és ő nemhogy pozitívan áll a dologhoz, de van is helyük, és ott is van "külön" angoltanár! Alig bírtam hálálkodni, annyira megdöbbentett, hogy egy igazgató ennyire személyes ügyének tekinti egy "jöttment külföldi" gyerekének az ügyét.

Nosza, le is szerveztem egy újabb találkozót (ez most pénteken volt) és újból Shankill irányába forgattam a képzeletbeli hajókormányt - azzal a különbséggel, hogy nehogymár unatkozzunk: menjünk pár megállót egy dublini busszal! Nagyon óvatosan kiválasztottam a megfelelő járatot. Mivel normális összefoglaló térképet még mindig nem találtam, kb. 1 órámba tellett, míg megtaláltam a 145-ös buszt, ami ráadásul nem óránként jár. A Google Maps utcanézete is nagyon hasznosnak bizonyult, így nem kellett kóvályogni sehol sem a megfelelő megállót keresve: ugyanis (ezt több helyen olvastam, és úgy tűnik, tényleg igaz), sok megállót csupán egy szimpla "sárga DublinBus" póznácskával jelölnek, amin rajta van a megálló négyjegyű számból álló azonosítója - és ennyi! Se menetrend, se "itt ez-és-ez áll meg", semmi...

A egyik 145-ös pont előttünk ment el, gondoltam, mindjárt jön a másik. Aha... hát nem... tanulság: ha picit futni kell, megéri, mert ki tudja, mikor jön a következő járat... :( Mindegy, időben voltunk, ez picit megnyugtatott, csak picit fázdogáltunk. De sebaj, végülis megjött az újabb emeletes buszocska!

Kis lábjegyzet: csak ismételni tudom a sok internetes jótanácsot: ha jön a busz, le kell inteni! Ne várj másokra (ők lehet, hogy más buszra várnak, vagy csak épp ott álldogálnak)! Elég picit kitenni a kezet, nem ciki, mindenki ezt csinálja. A busz pedig kíméletlenül elmegy, ha nem intenek neki és nincs leszállója - aztán lesheted a következőt!

A felszállás közben némi kommunikációs probléma adódott, ugyanis semmit nem értettem a vélhetően kb. nyugat-ír kiejtéssel beszélő sofőr kérdéseiből (most jut eszembe, lehet, hogy írül beszélt!). Nagy nehezen rávett, hogy a végállomásig vegyek jegyet (így kb. 1 Euroval többet fizettünk, de már nem érdekelt). A buszos jegyvásárlásnál fontos, hogy legyen pontosan annyi apró, amennyi kell, mert a sofőr nem tud visszaadni: egy gépbe kell szórni a pénzt, ami kielemzi, hogy mennyit is dobtunk bele és ez alapján pötyögi a kis gépbe a vezető a jegyek számát és típusát. (Ha valaki mégis többet adna, azt a jegyen feltüntetik és vissza lehet igényelni személyesen, de csak ezért bemenni a központba felesleges időtöltés).

Na, mentünk 4 megállót. Hát, kegyetlen, főleg babakocsival. Tolta a csávó neki, mint állat, úgy vette birtokba a kis körforgalmat, mintha valami rally-verseny lenne, csak kapaszkodtunk. L. közölte, ez volt az első dolog, ami rohadtul nem tetszett neki, és amíg Szonja biztosan nem áll a két lábán, addig ő, ha nem muszáj, nem ül ilyen ördögi szekérre! :)

Kis sétával feledtettük a vidámparki hangulatot, majd bementünk Szilvi leendő iskolájába. Ahogy L. is írta, a sulik, amiket láttunk, inkább területileg terjeszkednek: földszintes épületek, sok folyosóval, tágas ablakokkal. Nagy termekben tömködik a lurkók fejét a tudással és az alsóbb osztályokban tényleg kis asztaloknál, csoportokban dolgoznak a csemeték. Itt van digitális tábla is, bár ez csak 1-2 éve van - és Magyarországon is terjedőben van, úgy tudom.

A igazgató(nő) itt is nagyon kedves volt, behívta a külön angoltanárt és többször biztosított minket, hogy Szilvinek nagyon jó helye lesz itt, rengeteg külföldi tanul náluk most is (szinte mind nulla angollal jött) és Szilvi lesz az első magyar ebben a tanévben! :) (Van térképes tablójuk is, amin nemzetiszín zászlókkal is jelölik, hogy a világ mely tájairól vannak diákjaik, nagyon cuki)

Az igazgatónő végigvezetett minket a sulin, megnéztük a két másodikos osztályt, a könyvtárat, pár szót váltottunk a tanárnőkkel és egy lengyel diákkal is, akik mind nagyon szimpatikusak voltak. Amit L. már említett és én is észrevettem: fegyelem és jó hangulat volt az iskolában. Amikor betolakodtunk az órára és a tanárnők velünk foglalkoztak, a gyerekek ránk figyeltek, csendben, szépen; nem kezdtek el egyből hangoskodni, játszani. A könyvtárba betérve a gyerekek egyből felálltak (hiszen az igazgató jött!) - de közben azért lehetett érezni, hogy a hangulat kellemes... iskolai :)

Az ír iskolákban kötelező az egyenruha. Ez a Magyarországon kommunista időkből emlékeinkben maradt "iskolaköpenynél" azért sokkal "szofisztikáltabb" dolog. Úgy kell elképzelni, hogy minden iskolának mások a színei és a jele (címere) és a diákok úgy is képviselik a sulit, hogy beöltöznek a színeikbe. Az anyagi vonatkozásokat most hagyjuk, nekem alapvetően tetszik az ötlet. Nincs "nekem jobb, mert Adidas pólóm van" duma, és sokkal közösségformálóbb ez, mint pár közös iskolagyűlés, vagy egy pecsét a diákigazolványba.

Fontos dolog még, hogy Írország nagyon katolikus. A két iskola is, amiben voltunk, katolikus iskolák. Nem vallási iskolák, nem szabad összekeverni, csak próbálják a katolikus értékrendet közvetíteni az oktatásban - arra az erkölcsösségre nevelik a gyerekeket, ami a vallásuk lényege: legyél jó, illedelmes, tanulj szépen, tiszteld az idősebbeket, ilyesmi. Persze aki konkrétan katolikus, annak gondolom még inkább "hasznára válik" ez, de nem gondolom, hogy ilyen szellemben nevelni a gyerekeket alapvetően rossz lenne. Picit furán éreztem magam, amikor mindkét helyen megkérdezték, Szilvinek milyen a vallása - ez nekem eléggé személyes kérdés - de megnyugtattak, hogy ez csak ilyen "for the record", semmiben nem befolyásolja az oktatást.

Ami még fura, hogy minden nap van fél óra "hittan". Nem kötelező, de külön kell szólni, ha ki akarjuk arról venni a gyereket. Amikor ezekről olvastunk a neten, úgy gondoltuk: "nanee, ez milyen már", de ott, ahogy előadták ezt, arra jutottunk, hogy ez is egyfajta "tudás", legfeljebb megismeri Szilvi picit a Bibliát - anno, középiskolás koromban én magamtól olvasgattam bele illetve jártam utána más vallásoknak, szóval ez akár egyfajta "általános műveltség" kiegészítése lesz neki :) Abban is biztos vagyok, hogy nem egy csuhás fogja pálcával a kezében bemagoltatni az Ószövetséget, hanem remélhetőleg gyakorlatiasan, a mostani életre átültetve veszik sorra azokat a "kedves példameséket", amik a Szent Könyvben vannak :)

Búcsút vettünk hát a Scoil Mhuire-től, a becsukodó ajtón át még utoljára hallhattam az igazgató és az angoltanár "What a lovely family..." szívet melengető mondatát, és picit zsongó fejjel - egy kis időre - otthagytuk a sulit.

Huh, jó sokat írtam most egyhuzamban, de sok minden is történt - ráadásul aznap péntekre, a sulilátogatás utánra terveztük a háznézést is, ami úgy látszik, egy köv. poszt témája lesz már csak :)

Szóval türelmet kérünk :)

 Eddig nem sok hozzáfűznivalóm volt a dologhoz, mivel Z. elég pontosan fogalmaz. De azért remélem nem baj, ha néha én is betolok pár gondolatot... ;)

Valószínűleg mind így éreztük, de én majdnem biztos voltam benne, hogy én voltam a legjobban beszarva még kb. két hete. Ebből még tart egy kicsi, de az érzés egyre fogy bennem. A lényeg úgyis az, hogy együtt legyünk, hogy hol, az majdnem részletkérdés...

Az első reggel még olyan ízű volt, mint amikor másnap felébredünk valahol és elég hiányos a kép, hogy hogyan is kerültünk oda... Aztán eszembe jutott, hogy bár tisztában voltam vele, hogy nem lesz minden lánykaálom, azért a hatökör, az úristen, de még a turulmadár sem tudott volna visszatartani az utazástól. :) 

Sokat sétáltunk az első napokban, felfedeztük az élelmiszer-lelőhelyeket, élveztük a napsütést és a rengeteg zöldet. Sokan mondják, hogy itt a legzöldebb a fű a világon. Hát van benne valami... :) Ami még feltűnt, az a sok gyerek. Ebben az országban az egy anyára eső kölkek száma 4-5 megfigyeléseim szerint, szóval ugyancsak robbantgatják a demográfiai adatokat. ;)

Azt is érzékeltem, hogy bár ridegebbek az emberek, mégis kedvesek. Ez furán hangzik, tudom, de mégis így látom. Nincs az a bratyizás, meg az, hogy kettő perc alatt a jónapotból húzzáanyádba váljon, megtartják a két méter távolságot, viszont bármilyen érintkezésről legyen szó, nagyon kedvesek, azon az angolszász, távolságtartó módon. :)

Az elintézendő hivatalos ügyek menetét tekintve meg igazából felkészültünk mindenre, mivel Mo-on nem igazán létezett olyan dolog, amit zökkenőmentesen meg tudtunk volna oldani. Felkészültünk és megdöbbentünk, mikor 10 perc elteltével már kívül tudtuk magunkat a dolgon és az mégis elintéződött... :)

Aztán sulit néztünk Szilvinek. Itt olyanok az iskolák, mintha amúgy ovik lennének. Lapos épület, kis csoportok, körbeülik a gyerekek az asztalokat, nincsenek igazán padok. A gyerekek fegyelmezettek, sehonnan nem hallatszott hangoskodás, akkor sem, mikor bementünk az egyik terembe és ezzel megszakítottuk az órát. Itt is ez a kettősség: kedvesek, mosolyognak, de rendet tudnak tartani a gyerekek között. 

Még ugyanezen a napon (mertugye mi mindent azonnal és egyszerre szoktunk intézni :D ), megnéztünk egy házat, mint esetleges leendő otthont. Első benyomásra nem volt az igazi, kicsinyelltük a nappalit, meg mini barlangoknak éreztük a szobákat, de aztán én beleláttam a jövőt és meggyőztem Z-t, hogy sokkal több a mellette szóló érv, mint az ellene. Közel a tenger, az emeleti ablakokból prímán látszik is, az iskola is közel lesz, kis bútortologatással más képe lesz a kicsi nappalinak, amiben van kandalló (amikor otthon kellett hagynom a masszázskádamat Mo-n, kijelentettem, hogy cserében kandallós lakhelyet igénylek :D ), a szobák meg odafent főként pihenésre lesznek használva, amúgy meg rajtunk múlik, mennyire lesz otthonos ez a ház. :)

Szóval nincs vége az izgalmaknak, újabb költözésnek nézünk elébe, és bár remek ez az apartman is, amit kezdésnek használatba vehettünk, azért már nagyon várjuk, hogy a saját házunkban folytassuk itteni kalandjainkat. :)

Írországban mindenkinek, aki bármilyen - nem turisztikai jellegű - tevékenységet akar folytatni (pl. dolgozni, lakást bérelni, stb.), annak rendelkeznie kell az un. PPS számmal (PPSN).

Ez lényegében egy TB és adószám-jellegű azonosító (érdekes, itt elég egy azonosító a hivataloknak... no mindegy...). Amint megszerzi ezt valaki, megnyílik előtte a "világ": bérelhet lakást, lakásbérléssel kap címet, amivel (+ a PPS-el) nyithat bankszámlát és csatlakozhat az adózók egész országra kiterjedő boldog csapatához.

Mivel itt dolgozom és lakást is szeretnénk bérelni, ezért tehát ez volt az első "hivatali" dolog, amit el akartunk intézni. A "welfare-office" 9:30-kor nyit, a belvárosban van, így elkéredztem a munkahelyemről, felkerekedtünk a teljes családdal (mivel nekik is kell PPS szám), némi dokumentációval (minden eshetőségre felkészülve) és egy rögtönzött "hol is sétált 'apa', amikor januárban itt járt"-túrával egybekötve átszeltük a fél belvárost (útbaejtettük a "Váci utcás" Grafton street-et, átmentük az O'Connell útnál lévő O'Connell-hídon - és micsoda meglepetés, itt van az O'Connell szobor is!), majd kis ajtótévesztés után (a munkaügyi hivatalhoz mentünk először, brrr... rossz emlékek... bár itt csak 5-en ücsörögtek - lehet, hogy csak beültek olvasni?) bejutottunk a nekünk kellő helyre.

Menet közben "véletlenül" nem csak a sétálóutcákon mentünk végig, hanem egy kis, Moore lane nevű utcácskán is átvágtunk, ami eléggé elütött a szokásos belvárosi képtől. Volt kis zöldséges, lepukkant hentes, pár szakadt nő és férfi kóválygott a koszos úton, végül a kisbolt mellett álló, halkan "cigarettes, tobacco"-t motyogó "úriemberek" láttán/hallatán mosolyogva állapítottuk meg: itt is van "dzsumbuj" :)

Mint kultúrországból jövők, bent először is próbáltuk megtalálni a sorszám-automatát. Sehol. Előttünk egy morc recepciós, ablak mögött kuksolt, telefonált. Gyanakvóan odamentünk - azért befejezte a mondandóját - majd elmondtam neki, mi járatban vagyunk. Elkérte az útleveleinket, megvizsgálta őket, majd adott egy sorszámot.

Lecsüccsentünk pár székre. A várórész elég nagy volt, de ami durva volt, hogy feltűnően sok pult mögött dolgoztak... Ellenben vagy 7-en várakoztunk összesen (a mi gyerekeinkkel együtt). Szóval kb. 1 percet ha ülhettünk, amikor szólították a számunkat.

Odagurultunk az ablakhoz, ismét elővezettem a kérést. Kaptunk 4 űrlapot és amíg kitöltöttük ezeket, addig a hölgy lemásolta az iratainkat meg a referencia-levelemet (ja, igen, külföldinek referencialevél nélkül nyilván nem adnak csak úgy PPS számot).

Kicsit aggódtam, mert ugye mi 4 PPS számot igényeltünk. Viszont referencialevelem csak nekem volt. Namost én elkezdtem jó magyar módra agyalni:
L. nem vette fel a nevem a házasságkötésnél, Szilvi vezetékneve egyikünkére sem hasonlít (egyedül talán Szonja okés a gondolatmenetben), szóval milyen alapon adnák meg két vadidegennek a PPS számot? Csak azért, mert beírtuk mind a ketten az űrlapba, hogy "Married", meg egymás nevét a rubrika alá?
Nadehát engem sem ejtettek a fejére, itten van a házassági anyakönyvi kivonat, meg a gyerekek születési anyakönyvijei.... hmmm... Bár Szilvié csak magyarul van... ajjajj... már épp a konzuli iroda fordítási költségeit kezdtem el latolgatni az űrlap remegő kézzel történő átadása közben, amikor is a hölgy közölte: holnap hívjam őket egy megadott számon és megmondják telefonon a PPS számomat, pár nap alatt pedig megérkezik postán is...

Mi van? Ezek tényleg elhitték, amit leírtam és aláírtam...? A PPS számom meglesz... mikor??? Holnap? Nem kértek semmi egyéb igazoló dokumentumot? Hol vagyunk?

Hát, emberek, Írországban... Itt így mennek a dolgok... :)

Megjegyzés: a PPS számomat valóban megkaptam másnap telefonon (pár azonosító adat bediktálása után), és bár maguk a hivatalos kártyák még nem érkeztek meg, lassan kezdem elhinni, hogy tényleg meg is fognak... ;)

Tegnapelőtt volt hétfő, első munkanap, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam...

A járást szerencsére már ismertem az interjú miatt, a Luas-al 15-20 perc alatt oda lehet érni innen, ez nagy előny.

Megérkezésem után három új kollegával egyetemben beinvitáltak egy meeting szobába (úgy néz ki, hogy hétfőkre rendelik a friss húsokat). Itt egy kedves HR-es hölgy gratulált, hogy megtaláltuk a munkahelyet (wtf?) majd elmondta a főbb tudnivalókat. Új információ kevés volt, inkább a juttatások pontosítása volt terítéken... ja, és "lényeg": kaptunk egy FullTiltPoker-es táskát, benne két pólóval, egy pakli kártyával, tollal és egy plüssmacival! :)

A bevezető után jött egy "Helpdesk"-es fickó, aki csupa olyan információt mondott, amit szerintem senki sem jegyzett meg, a lényeg az volt, hogy mi az emailcímük :)

Váltásként komolyabbra fordult a szó, az "IT Security"-s ügyeletes elmondta, miket szabad, miket nem, számítógép-ügyben. Ez ugye az egyik legfontosabb dolog, nem minden egyértelmű ugyanis, és ezen a banánhéjon lehet elcsúszni a leginkább. "Security" szempontból nem is részletezem, hogy mik a szabályok, annyi elég legyen, hogy semmi extra, talán egy picit szigorúbbak, mint más IT cégeknél, de mondjuk érthető, több millió játékos adataival és pénzével játszani nem mókás dolog...

Az agytágítás után körbevezetett a "HR"-esünk az épületen, ami mellesleg egy labirintus. Maga a HR-es is bevallotta, 1 hónapja van itt és még mindig el szokott néha tévedni ill. nem mindig talál oda elsőre, ahová akar (én naponta 2x elvesztem a fonalat) :)

Legfőbb fókuszpontok a két kajálda (reggeliző, ebédlő) volt, erről még írok részletesen.

Kb. 11 felé már végre el is jutottam a főnökömhöz, aki nagyon kedvesen fogadott, leültetett a gépeimhez (amiből az egyik teljesen feleslegesen van ott), a két bazi nagy monitoromhoz, és magamra hagyott mindenféle iratokat kitölteni, emailezni, stb.

Hamar elteltek a percek és elérkezett az ebéd ideje... John, a "boss" felajánlotta, hogy elkísér, így megtörtént életem első - állítólagosan - Michelin csillagos séf által készített ingyenebédje. :) Meg is ragadom az alkalmat, hogy leírjam, hogy is megy ez:

Logisztikailag a kantin eléggé hülyén van megoldva, ugyanis rosszabb időszakokban már a lifttől kigyózik két tűzvédelmi ajtón keresztül a sor a pultig. A menüt délelőtt elküldik előre emailben, így mindenki felkészülhet, hogy mit fog kérni. Ez feleslegesnek tűnhet, de fontos, mert pl. a "csili- és spárgamártásos pisztráng" és a "rostonsült bárány mascarpone sajttal" c. ételeket helyben értelmezni nem lenne egyszerű feladat. No, és igen, tényleg ilyen menük vannak. Amúgy a naponta megújuló választékban van 1 előétel (általában leves), 4-féle főétel (hal, fehérhús, vöröshús, vega), néhány köretfajta és 1 desszert (plusz salátapult). Akinek mégsem tetszik, rendelhet szendvicset is (nem tudom, ki az, aki ilyenre vetemedik...).

Látszólag nem adnak sokat, de mivel tényleg minőségi az étel, jól lehet vele lakni bőven. Akit hallottam beszélni a kajáról, mind nagyon-nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy "ez mennyire jó is" - ami persze igaz is, hiszen ingyen és ráadásul minőségit enni napközben nagy megtakarítás, de nekem picit túlzó ez a fajta lelkesedés. Na nem mintha én nem örülnék neki - sőt, írásom nagy része már most is a kajáról szól, szóval vállalom a bagoly és a veréb szerepét együttesen ;)

Az ebédlő maga nagyon pici, így sokan a saját helyükre, vagy más "szociális helyekre" viszik a tálcájukat és ott fogyasztják el az eledelt.

A szintén ingyenes reggelit eddig - egyéb hivatalos ügyek intézése miatt - eddig csak egyszer tudtam kipróbálni, de az is frankó: vannak péksütemények, kenyér-, és felvágott-félék, gyümölcsök (pl. szőlő és áfonya is), meg valami nagyon-nagyon finom "vegyes gyümölcslés üdítő" (a nevét majd leírom később), ami konkrétan gyümölcsturmixból áll.

Visszatérve a munkára: a kollegák nagyon rendesek, bár az ír akcentust nagyon szoknom kell. Amikor "egymás között dumcsiznak" mindenféléről, abból pl. egy szót sem értek, bár remélem, ezirányú, három nap alatt szerzett tapasztalatom csak jobb lesz az idő múlásával :) Eleinte picit "ridegebbnek" éreztem az atmoszférát, de ma rájöttem, csak "máshogy" szocializálódnak - ezt még jó ideig tanulmányoznom kell, de hát lesz rá időm bőven ;)

Következőleg megpróbálok szót ejteni a tegnapi "közhivatali látogatásunkról"... van, akinek rossz tapasztalatai vannak ezügyben, elöljáróban annyit: nekünk nagyon nem volt ;)

Az ideérkezés utáni csütörtök "félkómásan" telt, pedig sok mindent el kellett intézni.

Azért mindenre próbáltunk figyelni, hogy ne csak átsiklódjunk mindenen, hanem meg is ragadjanak az apróságok...

Őszintén szólva, talán az előző este miatt, eléggé "rosszul" éreztük magunkat. Minden olyan idegen volt, és bár az időjárás - szerintem - évtizedek óta nem látott jó formáját hozta (szikrázó napsütés, 15 fok), mégis... picit kellemetlen volt.

De talán ez így természetes... mi más is lehetne? Elvégre egy idegen országban vagyunk, még a járda is "más", nemhogy az épületek, a boltok vagy az emberek.

Azért persze lassan oldódott a feszültség bennünk és kezdtük meglátni a "valóságot", amely többségében pozitív volt, de semmiképpen sem rossz.

Kezdetnek reggel leballagtunk az épület aljában található "Spar"-ba. Itt ez az üzletlánc javarész "kis boltokat" jelent, közepesen drága árakkal, általában készítenek szendvicset is, szóval amolyan "leugrom gyorsan valami harapnivalóért" feeling. Itt vettünk reggelinek valót, bár alig találtuk meg a kenyérfélét is, a többiről nem is beszélve - az 5 óra alvás édeskevés volt, beszűkült szemréssel pedig nehezen lehet értelmezni a hűtős pultot ;)
(Persze vettünk 2db Dr. Pepper üdítőt is, ezt nem lehetett kihagyni :) )

Miután adtunk egy kis lökést a testünknek is, meglátogattuk a helyi "áruházat", nevezetesen a Dunnes-t. Ez tulajdonképpen egy áruházlánc, ami ebben a kerületben egy nagy, kétszintes élelmiszerbolt + ruha/konyhafelszerelés-részleget jelent. Minden alapvető dolog megtalálható itt, jó áron - és szerencsére hozzánk közel van. Maga a Dunnes pedig egy nagyobb, szabadtéri "pláza" része, amelyből sok kis üzletbe lehet betérni (pl. egy ilyen boltban vettünk SIM-kártyákat), középen egy "gyerek-múzeummal", szökőkutakkal, parkosított részekkel.

Közben lassan oszlott a "félelmünk". Kicsit sarkítva: láttuk, hogy itt is emberek élnek, ők is esznek, finom dolgokat, megy az élet, mindenki türelmes, kultúrált - összességében a benyomások egyértelműen a pozitív irányba billentették a mérleget.

Az apartmannal is kezdtünk megbarátkozni. Bár nagyon szép és jó a lakásban minden, mégsem lehet levetkőzni azt a benyomást, hogy ez egy amolyan "szálloda". Jó arra gondolni, hogy bérlünk majd egy "saját" helyet, amit a keretek között, ízlésünkhöz mérten belakhatunk :)

(Folytatás...)

A gépről lekászálódás jól sikerült. Mivel az 5. sorban ültünk, csak picit tartottuk fel a mögöttünk állókat és beszippanthattunk néhány korty dublini levegőt is, amíg a "csőben" haladtunk a terminál felé.

Ahogy kintebb értünk, meg is álltunk, hogy szusszanjunk egyet. Egy kedves reptéri személyzetis egyből meg is kérdezte, hogy van-e babakocsink, és hogy akarunk-e lifttel menni a repülőtér szintjére - "nanáhogy" :)

Ezután még át kellett menni egy újabb útlevél ellenőrző pulton, ahol nagy meglepetésre megkérdezte az "Immigration Officer", hogy ha Szonja a lányom, akkor Szilvi kihez tartozik. Mondtam, hogy "L-hez", erre "értelmes" arcot vágott, vállat vont és továbbengedett minket. Jah, hogy ez ilyen lazán megy itt? :D

A bódé útán a poggyászkiadási rész következett egyből, hamar találtunk WC-t és pelenkázót is, ahol Szonja végre tisztába kerülhetett. Eközben - Szilvi nem kis örömére - megérkeztek a csomagjaink is a futószalagon.

És a lényeg: Szonja visszakerült a hordozóba és innentől olyan mély álomba zuhant, hogy semmilyen atrocitásra sem rezzent fel.

Szóval kicsit lenyugodva beszereztünk két kiskocsit, felhalmoztuk rá a majd' 2 mázsa cuccunkat és a taxiállomás felé vettük az irányt.

Biztos "mókásan" nézhettünk ki, ahogy toltuk a kocsikat, én vittem a hordozót is és terelgettük a Szilvit, aki nagyon okosan figyelt, hogy se láb alatt ne legyen, se túl messze ne kerüljön tőlünk - és közben nem is nyafizott (egyszer megjegyezte, amikor meglátott valami reptér menti fényeket, hogy "Írország szebb, mint Magyarország" :D )

A taxiállomás nagyon kultúrált, 1-2 ember folyamatosan terelgeti az embereket a taxikhoz, így nincs tülekedés, "taxilopás", stb. Mivel mi elég speciális esetek voltunk a rengeteg pakkal, türelmesen vártunk, míg feltűnik egy "kisbusz" méretű taxi, ami 4-5 perc alatt oda is ért (egy Mercedes "van" formájában). A fickó kicsit vakargatta a fejét, de végülis majdnem az összes csomagunkat be tudta tenni a csomagtartóba, pár tatyó a harmadik üléssorra került, a lányok meg mentek a 2. üléssorra - én pedig beültem előre a bal oldalra... ahol ugye nem volt kormány... brrr :)

A hely, ahová kellett menni, kb. úgy volt meghatározva, hogy "Premiere Aparments, Sandyford", meg egy "Ballymoss Road" is oda volt biggyesztve a mailben - gondoltam, a taxis biztos tudja, merre van - hát nem... :) CBzett, telefonált ezerrel, de mindeközben nagyon normálisan vezetett - sőt még Szonjára is figyelt, mert lehalkította a CB-t, nehogy felébredjen.

Az M50-esen mentünk (ez amolyan "M0-ás" budapesti viszonylatban), szóval hamar a kerületbe értünk, itt azonban megállt a tudomány, egyszerűen nem volt meg az épület. Szerencsére találtunk egy ott parkírozó fuvarozót, aki útbaigazított minket - ami annyit jelentett, hogy vissza lettünk irányítva ugyanabba az utcába, ahonnan kijöttünk, a különbség csak annyi volt, hogy most már valahogy ott volt a bejárat (biztos intézkedett a fuvaros, hogy addig visszavigyék :) ).

Megbizonyosodtam róla, hogy tényleg jó-e a kapukód, amit az emailben küldtek, majd kipakoltuk a kocsit és a családot. Fizettem, elköszöntem és a biztos tudatban, hogy most már a célhoz nagyon közel vagyunk, követtem az emailes utasításokat, amely egy, az épületen belüli széfhez irányított minket. Itt egy borítékban további utasításokat találtunk (tisztára, mint egy kémfilmben, csak ott mindig valahogy kevesebb a poggyász :D ). Némi értelmezési gond után (először rossz kapualjba kezdtünk el bepakolni) végre feljutottunk a lakásba, és behordtuk a "szarokat". A "hullafáradtság" egyfajta vágyálom volt most, annyira minuszban voltunk, hogy szinte "automatikus" üzemmódban működtünk.

Gyorsan felmértük a terepet, elosztottuk a szobákat, felállítottam a kiságyat, elrendeztük a Szilvit (aki mellesleg mindent tudott szinte magától :) ). Ezután kinyitogattuk a bőröndöket, összeraktam a számítógépet. Amíg L. gépezett, én lezuhanyoztam gyorsan, elolvastam a kikészített "hasznos információkat". Aztán odaültem a géphez, és beállítottam a legfontosabbat: a Facebook-on megváltoztattam a lakhelyet : "Dublin, Írország" :)

Annyira fáradtak voltunk, hogy éjjel 1-kor nem tudtunk elaludni: az ágyban még dumáltunk vagy fél órát (hogy miről, arról csak halvány emlékeim vannak), végül álomba zuhantunk...

...hogy aztán a dublini reggel 7 órakor ránk találjon, Szonja gügyögésével egyetemben :)

 Most, hogy már eltelt pár nap és nagyjából kihevertük az út hihetetlen fáradalmait, megpróbálom feleleveníteni újból a fontos részleteket :)

Az utolsó blog-bejegyzés után elkezdtünk pakolni, ami nem csupán "pakolást" jelentett, hanem komoly logisztikai problémát, mivel:

a. Személyenként nem haladhattuk meg a 32 kg-ot
b. Súlyt megosztani nem lehetett a család tagjai között (hiába egy foglaláson voltunk)

Szóval az Aer Lingus jól próbára tett minket, pár tonnát biztos megmozgattunk otthon, miközben méricskéltük a bőröndöket, hogy mit-hová tegyünk. A végén már mindenhol volt minden - de legalább ebben az volt a jó, hogy teljesen mindegy lett volna, melyik bőrönd tűnik el, nincs vészhelyzet :D
2 napot szántunk a pakolásra és kellett is. Szerda reggel már egymás mellett sorakoztak a bőröndök, útra készen, velünk együtt.

A gépünk 19:20-kor indult a menetrend szerint, így arra gondoltam, ha legkésőbb du. 5-re kiérünk a reptérre, akkor minden OK lesz. A rengeteg poggyász miatt először kimentünk Apuval és Anyuval (plusz a bőröndök nagy részével) Ferihegyre, majd Anyuval ott vártuk a család többi tagját, akiért Apu ment vissza a következő körrel.

Miután megérkeztek, még dumáltunk kicsit, de nem sokáig, mert a "check-in" pult már meg is nyílt, mi pedig - leendő problémákat elkerülendő - minél hamarabb akartunk sorra kerülni.
Oda is toltuk a három kézikocsit a 7db feladandó poggyásszal és a 4db kézipoggyásszal (gondolom a mögöttünk lévő szerencsétlenek magukban hüledeztek). Szerencsére nyílt egy újabb pult (talán pont miattunk :) ), ami le is foglaltunk vagy 15 percre...

A poggyászfeladás zökkenőmentes volt, a reptéri fickó nagyon rendes volt -  és még azt is megtudtuk, hogy a mérleg, amit kölcsönkértünk, jól mért, így az egyik kiszámolt, 31,5kg -s pakkból sem kellett helyben kipakolni semmit :D

Miután az első akadályon túl voltunk, még volt egy csomó idő a konkrét beszállásig.

Egyébként az egész repülésben ez az egyik legidegesítőbb dolog, hogy sokszor 2-3x annyi idő telik el ilyen-olyan várakozással, mint ameddig a konkrét repülőút tart - ami szintén dögunalmas, főleg éjjel.

Dumáltunk picit Anyuékkal, aztán nagy levegőt vettünk, egyrészt a búcsú miatt, másrészt meg tudtuk, a java még csak most jön.

A következő szakasz az útlevélellenőrzés volt. Egyedüli "gond" Szilvivel lehetett volna, mivel az ő vezetékneve egyik "kísérőjével" sem egyezett - azonban a rendőrbácsi kedvesen átengedett minket (azért a biztonság kedvéért megvolt a születési anyakönyvi kivonata is).

Sokat gondolkoztunk azon, hogy vajon Szonját hogy a túróba' azonosítják, hiszen az útlevelében lévő, hat hónapos korában készült kép alapján egy idegennek szerintem tök "cuki-de-tucatgyerek"-nek néz ki... Aztán lehet, hogy az avatott szemeknek tökre felismerhető :)

Ezután jön a mindenki által annyira kedvelt "biztonsági ellenőrzés". Ez még sokszor egy embernek is kínszenvedés, de egy négytagú családdal pláne rémálomgyanús a szituáció. Dehát kikerülni nem lehet, szóval próbáltunk a lehető legjobban kijönni belőle (ami azt jelenti, hogy hiánytalanul átjutunk :D ).

Eleve nagyon figyeltünk, hogy a kézipoggyászba ne kerüljenek "illegális" dolgok (pl. 100ml -nél több, nem a babának való folyadék, szúró-vágó eszköz, robbanóanyag, AK-47-es...). Ezzel nem is volt gond. A személyzet is segítőkész volt, én meg aztán pláne igyekeztem a lehető legtürelmesebbnek lenni: csak lassan, nyugiban mindent, nem sietünk sehová.

Levettem, amit le kellett, a babával együtt pedig átsétáltam a fémérzékelőn. Semmi pitty, hurrá! Utána Szilvi jött, neki sem volt pitty, 3/4-ed család OK.
L. viszont formában volt, nála besípolt a gép, hiába vette le kabátját, csizmáját, bugyiját (ja, azt nem is :P ). Kéziszkennerekkel át is vizsgálták, és már majdnem megijedtem, hogy megtalálják a kisméretű atomgránátot, amikor kiderült, a ludas a "fejében" hagyott hajcsat volt :D

Pici plusz affér az egyik kézipoggyásszal még adódott, mivel "kiszúrták" az 5db vinyót, amit direkt külön vettünk a géptől, nehogy megsérüljön. De pár másodperces átnézés után simán vissza cipzározhattuk a tatyót.

Szóval ez is megvolt, visszacsomagoltuk magunkat, meg a gyerekeket és behaladtunk a kapuk felé. Megkerestük a beszállókapunkat és letelepedtünk. Szilvivel elmentünk körülnézni (mind a 4 db boltot megvizsgáltuk :D ). Vettünk Szonjának és Szilvinek még ücsit, aztán visszaültünk L.-hez.

A beszállás megkezdéséig még kb. fél óránk volt, de a gép majdnem akkor állt be, amikor lassan már a felszállást kellett volna megkezdenie... :( Szóval megvártuk a kiszálló utasokat, a géptakarítást, aztán megpróbáltunk felkászálódni a gépre.

A beszállókapunál történő "emberi viselkedésmintát" sosem értettem. Amint ugyanis valami mozgólódás látszódik (pl. a pulthoz megy a reptéri személyzet egyik tagja), hirtelen jelleggel sor, vagy sorok kezdenek el kialakulni, ezzel gyakran a többi kapuhoz igyekvők útját teljesen elzárva. Mivel ekkor már mindenkinek megvan a helyjegye, számomra misztikus, hogy miért akar valaki "előbb" feljutni a gépre - hacsak azért nem, hogy a poggyászát előbb elhelyezhesse, viszont a poggyász-szabályok miatt olyat sem láttam még, hogy valakinek ne fért volna fel a táskája...

A baba és Szilvi miatt mi mehettünk be másodikként, ez azért jelentős könnyebbséget jelentett, legalábbis abból a szempontból, hogy az üres repülőgépben egyszerűbben fészkelődtünk be. Nem is volt gond - legalábbis ezzel.

Az már nagyobb problémát okozott, hogy miután a stewardessek összeszámolták az embereket, kitalálták, hogy nem stimmel a létszám. Hozzánk külön is odajöttek (mivel Szonjának teljes árú jegye volt, gondolom ezt ellenőrizték). Mindenesetre röpke negyed óra alatt "csodálatos módon" megoldódott a gond (kidobtak valakit hátul?) és elindulhattunk (összesen kb. 1 óra késéssel!).

Plusz nehezítésként közölték, hogy le- és felszálláskor Szonjának mindentől függetlenül ölben kellett lennie (plusz övvel) - és valamiért úgy gondolták az Aer Lingus dolgozók, hogy a fejszámolósdis problémázás már a felszállás része, tehát egy elég kényelmetlen helyzetben történt a várakozás...

A baba miatti idegeskedést kompenzálta Szilvi teljes eufóriája: neki is ez volt az első repülése, így mindenre "sikongatott" és rettenetesen örült. Mi Szonjára figyeltünk minden idegszálunkkal, a felszállás alig maradt meg, csak hálát rebegtünk a babák istenének minden sírás nélküli másodpercért és néztük a jelet, hogy mikor tehetjük már vissza a hordozójába végre...

... ami sajnos szintén nem hozta meg a várt hatást, mert szegény babuci nehezen viselte a nyomásváltozást, az apró lökéseket, meg az utastér világítását - kb. 10 percet aludt összesen, a maradék időben nyugtatgattuk, itattuk vagy hallgattuk, hogy sír és próbáltuk kitalálni, mi lehet a baja éppen (mivel én a "folyosó" másik oldalán, kartávolságra ültem, néha csak összeszoruló szívvel néztem, ahogy L. "hadakozik" a gyerekkel :( )

Szóval mi lehettünk a gép első részének "rémálma", nekünk meg ez a repülőút lesz még "rémálom" sokáig az emlékeinkben - ilyen hosszú 2 óra 50 percet nem kívánok senkinek.

Természetesen Szonja akkor kezdett el "elpilledni" (ami nagyon messze volt még az alvástól), amikor földet ért a gép... de akkor már az elgémberedett tagok, pisis nadrág és lelki összeroppanás-közeli állapot után ez volt a legmókásabb dolog.

Arra alig bírtunk összpontosítani, hogy "Hé, Dublinban vagyunk"... inkább arra gondoltunk: innen ki, minél előbb, irány az első pelenkázó és valami nagyobb tér, ahol szusszanhatunk egyet... csak 5 másodpercre...

(folyt. köv.)

Vészesen közeledik az Időpont, szóval jelentem: a mai napon elkezdünk bepakolni + lakástakarítunk, szép lassan, nyugiban. Két és fél nap alatt kényelmesen megoldjuk talán - főleg, hogy a téltől és a stressztől kicsit "leharcolódtunk" egészségileg :(

A lakás már tényleg kezd egy "kuplerájjá" válni, de hamarosan "üres" lesz.

Izgulunk ezerrel, most viszont már legalább megint csinálunk valamit aktívan...

Szóval, úgy tervezem, a következő "posztot" már Dublinból írjuk, remélhetőleg szerda este vagy csütörtökön :)

Mindenkinek puszi addig is! :)

Hát, tegnap ez is eladásra került... Írhattam volna "ő"-t is, mert annyira a szívünkhöz nőtt a kis kocsi (bár egy 940-es Volvora sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kicsi :) ) - a sok kellemes emléket eddig is a fejünkben és a szívünkben vittük, de most már tényleg nincs egy fizikai tárgy, amihez köthetnénk...

Sajnos a magyar (és gondolom nemzetközi) használtautó piac eléggé romokban van, így az általam kigondolt eredeti ár majd' 2/3-áért sikerült csak elpasszolnom. Persze, ha vártam volna, megcsináltattam volna, biztos "árában" megoldható lett volna, de szorított az idő - itt hagyni, állni semmiképpen sem akartam, az csak felesleges pénzkidobás lett volna.

Az adásvétel amúgy meglehetősen vidám keretek között zajlott :) Nekem ez volt az első igazi eladásom, szóval próbáltam alkalmazkodni a helyzethez. Elmentünk a vevő egyik távoli szerelő-ismerőséhez, aki sebtiben átnézte alul-felül a dolgokat. Izgultam, hiszen én magam a kötelező olajcseréken kívül sok mindent nem csináltattam meg rajta - de nagy megkönnyebbülésemre semmi komoly nem derült ki: lényegében a fék kopóalkatrészei, meg a külső látható búrák problémái voltak - sőt, ott helyben meg is húzott valamit a srác a futóművön, ami megoldotta az utóbbi hetek "kopogását" is. :)

Miután megvolt az újabb próbakör, dumálás, majd alkudozás (amiben nagyon rossznak érzem magam, de azért valamit kihoztam magamból) - végülis megegyeztünk: újabb átírási illetékbevétele fog keletkezni az államnak :)

Azért annak örülök, hogy relatíve gondos kezekbe került a kocsika, mivel akadt pár "nepper" is, aki még ennél is alább akart menni - nyilván jól visszatekerte volna az órát, úgy-ahogy rendbehozta volna, aztán 3x annyiért elpasszolta volna valami baleknak.

Szóval az új tulaj is szereti a Volvokat, kollegája szintén Volvo-mániás, ismernek sok szerelőt, bontót, úgyhogy talán még jobb "gazdija" is lesz, mint én voltam :) - Ráadásul ez a modell igazán strapabíró, úgyhogy biztosan nem hagyja cserben őket.

Tegnap délután picit szomorú szívvel konstatáltam, hogy "a Volvo" nem áll már a megszokott helyén - de most mindenkinek jobb így... És ki tudhatja: Írországban is vannak Volvo-k ;)

 Ahogy közeledik az idő, úgy tisztulnak le a dolgok. Most kerül előtérbe, mit is birtokol igazából az "ember", vagyis jelen esetben mi. Hiába van lakásunk (amelynek nagy része virtuálisan a banké), nem vihetjük magunkkal. Hiába van szép, nagyképernyős TV-nk, nem fér fel a repülőgépre. Egy kocsi most éppenhogy púp a háton. Hiába vannak bútoraink, hátra kell hagyni őket.

Azt mondják, az vagy, amit birtokolsz. Mik vagyunk hát? Egy bőröndnyi cucc, pár váltás ruha, egy számítógép vagy laptop? Egy nagyobb dossziényi irat a múltból? Pár fénykép, emléktárgyak, játékok?

Ennyik lennénk? Vagy még ezek sem? Ami itt van, ott is megvan. Az igazi szükségleteink napról-napra, esetleg hónapról-hónapra születnek: enni, inni kell, fedél kell a fejünk fölé, tiszta levegő, biztonságos környék, orvos, ha mégis elkap valami nyavalya, normális emberek körülöttünk. Néha úgy érzem, minden más csak sallang, "túlzó" kényelem.

Persze fontos a biztonság - mivel ez a világ sajnos sok szempontból veszélyes. Ahogy ürül ki a lakás, ahogy "szabadulunk meg" apró világunk miniatűr darabjaitól, egyre félelmetesebbé válik az eddig távoli külvilág... Közeledik a dátum, kirajzolódnak a képzeletbeli repülőút fantázia-részletei, és ezzel együtt elszáll az az illúzió, hogy a körülöttünk lévő (sajátnak mondott) világunk biztonságot nyújtott.

Mert a valóságban mindig is ugyanolyan sebezhetőek voltunk.

Szeretem hinni, hogy a világ és belé vetett hitünk által vagyunk "szerencsések". Azt viszont tudom, hogy határozottság nélkül nincs valódi eredmény. "Leap of faith" - mondják angolul. Sokféleképpen fordítják sok nyelvre - de a lényeg ugyanaz: kell egyfajta bizalom ahhoz, hogy megtegyük az első ugrást... a többi már csak következmény, amit okosan, jó reflexekkel picit befolyásolva a célunkhoz érünk.

"A tulajdon megköt, de biztonságot is ad" - kompromisszumként maradjon tehát két bőrönd fejenként, egy pénztárca - és a legfontosabb: önmagunk és a saját magunkba vetett bizalom. :)

Alapvetően mind a ketten házasság-ellenesek vagyunk/voltunk. Az a fajta "intézmény" ugyanis, amit ez képvisel (jóban-rosszban együtt, gyerekek, közös élet, stb.), manapság már megáll önállóan is egy jó kapcsolatban - egy rossz kapcsolatot pedig bajosan húz csak ki a csávából.

Talán ezért is végződik annyi házasság Magyarországon (és Európában is) válással. Sokan egyfajta "kezdetként" tekintenek rá - pedig szerintem igazából ez egy kapcsolat - jó esetben - önmagából való kiteljesedése, amolyan természetes velejárója. Akinek a házasságkötés "élete legboldogabb napja", az bizony számítson rá, hogy utána boldogtalanabb napok következnek.

Ennek ellenére az Írország téma felvetette bennem a kérdést. Lázadó lehetek, de elszakadni nem lehet a gyökerektől. Értelmesen nem tudom megmagyarázni, ezért nem is teszem, csak valami olyasmit éreztem: ez lesz életünk egy következő nagy fejezete - miért ne tegyük a "Mi"-t országokon átívelően is "hivatalossá"?

Ígyhát megkértem L. kezét... ;) Na nem kell valami húdehálivúdi módira gondolni (ez esetben egyébként szinte biztos lett volna a kikosarazás :P ), szimplán elmondtam neki a fürdőkádunkban, a habok között, hogy hát... khm... izé... arra gondoltam, hogy... szeretném, ha összeházasodnánk :D

Nem fejtem ki a megdöbbenést és társait... legyen a lényeg annyi, hogy igen-t mondott... :) Ennek én nagyon örültem, mert tudom, hogy mennyire viszolyog amúgy ettől a dologtól - legalábbis amit a TVben és élőben is látni lehet ezzel kapcsolatban. Szóval az, hogy úgy gondolja, én vagyok az egyetlen, akinek őszintén, és maradéktalanul "igen"-t mondhat... nos, ez nagyon szívet melengető számomra :)

A romantikus pillanatokat dolgos, szürke hétköznapok követték, majd elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, aki nagyon kedvesen fogadott minket. Elmondtuk a helyzetet, van két gyerek, megyünk kistengeren túlra, izibe egy esküvőt nekünk, hát :)

"3 hét múlva jó lesz?" - "Naná!" (másnap persze kiderült, hogy Apunak pont akkor van fellépése, szóval még korábbra rakattuk, csakhogy még kevesebb időnk legyen :D )

Se nem pénzügyileg, se nem más szempontból nem akartunk felhajtást: meghívtuk a szülőket, én részemről a nagyszülőket, L. részéről egy tesót - na és persze a gyerekeket :D

Közben persze intéztük a költözéses dolgokat, így hozzánk mérten nyilván utolsó pillanatban - a most szombati Esemény előtti szerdán - már meg is vettük a gyűrűket (bementünk az első ékszerboltba...), L. még előtte szombaton beszerezte a szép ruhácskát (szigorúan NEM fehéret), én pedig már pénteken (igen, 1 nappal a heppening előtt) meg is vettem az inget-nyakkendőt. Kemény menet volt, mert 3 ing és 2 nyakkendő közül is választanom kellett - de megszületett a döntés! Ja, és az én részem többe mindenestül többe került, mint a menyasszonyé :D

Kis lábjegyzet: az amúgy mindenhol "ingyenesnek hirdetett" házasságkötés 6200Ft terembérleti díjba és 2x 2200Ft illetékbélyegbe került - mondjuk ebben benne volt a sürgősségi kérvény is a jegyző felé...

Szilvi nagyon megörült amúgy, amikor meghallotta a hírt - gondolom egyből a Disney-s álomesküvők lebegtek lelki szemei előtt... Kifejezetten szeretett volna koszorúslány lenni! Aztán picit letört, amikor meghallotta, hogy "anya nem nagy fehér habruhában lesz" - de kárpótlásul kineveztük gyűrűhordozónak :)

Az esemény maga tényleg kifejezetten gyors és szerény volt. Nagyon rutinosak is voltunk, ugyanis én majdnem a saját gyűrűmet vettem ki a dobozból - és mivel a boltban a bal kezem gyűrűsujjára próbáltam fel... nyilván nem ment fel a jobb kezemre a kritikus pillanatban...
Szóval volt nagy móka-kacagás - de a lényeg szerintem az volt, hogy összejött a két család, pityogtunk kicsit, majd jót ettünk-ittunk egy közeli étteremben - végül nálunk folytattuk/fejeztük a "bulit"... még a "nászéjszaka" is jól sikerült :P

Azért más így... nem ettől jobb ill. nem lett ettől rosszabb... - de határozottan jobban érezzük magunkat. Persze rengeteg poén-lehetőséget is ad a papiros, amit kaptunk ("Asszony, irány a konyha", "Még egy ilyen, és elválok!" típusú mondatok 1 órával a csók után... :P ) - de azért jó tudni, hogy azzal az emberrel kötöttünk házasságot, akivel tényleg le szeretnénk élni az életünket egymás mellett...

Mindenkinek legalább ilyen, benső tartalmakkal teli esküvőt és házasságot kívánok :)

 Tavaly ősszel, még amikor láthatáron sem volt a tenger, amikor még Szonjával, családunk kis új jövevényével ismerkedtünk, újra felötlött a régi ihlet L.-ben: mi lenne, ha lenne egy kiscicánk...?

Csak két kritérium volt: menhelyi legyen, és fekete ;)

Az internet ismét csodás dolog, pár kattintás után rá is találtunk Yashára, aki Szonjával nagyjából egyidős - csak ugye egy macskánál ez kicsit azért más fejlettségi szintet jelent - és egy igazi tündér macsek. Volt már párhoz szerencsém, és még macskához mérten is nagyon jó modorú, kedves kis dög ő :) Meg is szerette az egész család, különösen a nagyobbik csemete, akik így gyakorlatilag rövidpályás futóstadionná változtatták a lakást, "mindenki nagy örömére" :D

Mikor megjött a hír, hogy mehetünk, hívtam is lazán az állatorvost, gyorsan csináljuk meg a dolgokat, hogy tudjuk vinni őt is Írországba. "Hová?" - jött a kérdés - "Oda más szabályok vonatkoznak!"

Ledöbbenve hallgattam a híreket: azt tudtam, hogy kell mikrochip, EU Pet Passport, meg veszettség elleni oltás, de - sziget révén - Írhonba a nem rendszeresen, EU-s adminisztrációval oltott állatoknak az utolsó oltás UTÁNI első sikeres ellenanyagvizsgálat után még 6 hónapot "karanténban" kell töltenie - egy olyan országban, ahol nincs aktív veszettség-járvány (ergo Magyarországon).

Szumma-szummárom, Yasha legjobb esetben is nyár végén jöhet csak ki... na de addig ki vigyázzon rá? Vigyük-e egyáltalán? Ez utóbbi kérdés hamar tisztázódott: mi hoztuk el a menhelyről, kötelességünk lehetőségeinkhez mérten vigyázni rá. (Azért rásegített egy simi és pár nyivákolás is :P)

Gyorsan körbekérdeztünk pár közelebbi rokont, barátot. Negatív. Aztán macskás fórumok jöttek, ahonnan a pozitív vélemények ("De jó, hogy végre valaki nem passzolja le a macskáját...") mellett konkrét segítséget nem kaptunk.

Végül L. egy KapiBados nevű játék un. "törzsasztalára" írt. Ő már kezdettől fogva játszik ezzel az aranyos játékkal, ahol elég jó kis közösség alakult ki... annyira jó, hogy az egyik játékos rokona (Heni) ajánlkozott, nála lehetne Yasha cica - viszont van már neki egy Bandita nevű brit kandúrkája (inaktív állapotban :P), 6 éves. Mi legyen?

Heni azt javasolta, hogy mi lenne, ha "próbalátogatást" tennénk? Felkeredett hát a család tegnapelőtt és beözönlöttünk Bandita territóriumába...

Mindeközben megmosolyogtatott minket az a gondolat, hogy "mi mindent meg nem teszünk ezért a kis hülyéért"... próbalátogatás... más simán kitenné az utcára, elvégre csak egy állat. De hát mi ilyenek vagyunk - remélem ezért senki nem haragszik meg ránk ;)

Naszóval, Bandita egy kedves, kissé nagytermetű, gyönyörű brit cirmos cica. Ő is talált volt annak idején, ígyhát lehet, hogy a közös emlékek miatt, de mindenesetre az első találkozás kellemes mederben zajlott:

• Bandita megszagolta a hordozó tartalmát, majd arrébvonult.
• Yasha - kiengedve őt a hordozóból - laposkúszásban kezdte el felfedezni a padlót, szagilag és képileg.
• Bandita meglátva a mozgó fekete izét, meredt szemekkel kushadva követte az eseményeket.
• Yasha egyszercsak kifigyelte, hogy valami, ami nem ember és nem plüssegér, ott van.
• Stratégiai kerülgetések után egyszer csak mind a ketten az ágy alatt kötöttek ki (amely tele volt dobozokkal és mindenféle útvesztésre alkalmas eszközzel).
• National Geographic-ba illő közvetítési rendszerrel (hárman feküdtünk az ágy mellett, befelé kuksolva és kommentálva az eseményeket) megfigyelhettük, hogy Bandita megszagolta Yasha farka végét.

• Kikászálódva az ágy alól a következő konfrontáció a konyában történt: Yasha (6 hónapos a merész állat!) úgy döntött, meglábazza Banditát - erre Bandita röpke morgásba kezdett - ez megtette hatását és lehűtötte a forrófejú ifj kedvét.

Ennél a pontnál már Szonja is elkezdett nyűgösködni, úgyhogy úgy döntöttünk - nem fogják kinyírni egymást, szóval Heni elvállalta a megőrzést!

Na persze nem azonnal hagytuk őt őfelségét... sajnos rá még vár pár megrázkódtatás: ivartalanítás, még egy veszettség elleni oltás (hogy tuti legyen az ellenanyag-érték) és végül egy vérvétel az ellenanyagvizsgálatra... de az indulás előtti hétvégén már mélyebben elmerülhet az ismerkedés rejtelmeiben :)

Mindenesetre előre köszönjük Heninek a macskák összes istenének nevében 9x is :P

 Dublint, a saját szememmel nézve és a saját antennáimmal érzékelve nem tudtam elsőre hová tenni. Kicsit hasonlít Londonra, de azért sok alapvető különbség is van. Az első másfél napban pedig lényegében csak az interjú járt a fejemben, meg az, hogy "jobbra nézünk először, amikor átmegyek az úton" :)