Most, hogy már eltelt pár nap és nagyjából kihevertük az út hihetetlen fáradalmait, megpróbálom feleleveníteni újból a fontos részleteket :)

Az utolsó blog-bejegyzés után elkezdtünk pakolni, ami nem csupán "pakolást" jelentett, hanem komoly logisztikai problémát, mivel:

a. Személyenként nem haladhattuk meg a 32 kg-ot
b. Súlyt megosztani nem lehetett a család tagjai között (hiába egy foglaláson voltunk)

Szóval az Aer Lingus jól próbára tett minket, pár tonnát biztos megmozgattunk otthon, miközben méricskéltük a bőröndöket, hogy mit-hová tegyünk. A végén már mindenhol volt minden - de legalább ebben az volt a jó, hogy teljesen mindegy lett volna, melyik bőrönd tűnik el, nincs vészhelyzet :D
2 napot szántunk a pakolásra és kellett is. Szerda reggel már egymás mellett sorakoztak a bőröndök, útra készen, velünk együtt.

A gépünk 19:20-kor indult a menetrend szerint, így arra gondoltam, ha legkésőbb du. 5-re kiérünk a reptérre, akkor minden OK lesz. A rengeteg poggyász miatt először kimentünk Apuval és Anyuval (plusz a bőröndök nagy részével) Ferihegyre, majd Anyuval ott vártuk a család többi tagját, akiért Apu ment vissza a következő körrel.

Miután megérkeztek, még dumáltunk kicsit, de nem sokáig, mert a "check-in" pult már meg is nyílt, mi pedig - leendő problémákat elkerülendő - minél hamarabb akartunk sorra kerülni.
Oda is toltuk a három kézikocsit a 7db feladandó poggyásszal és a 4db kézipoggyásszal (gondolom a mögöttünk lévő szerencsétlenek magukban hüledeztek). Szerencsére nyílt egy újabb pult (talán pont miattunk :) ), ami le is foglaltunk vagy 15 percre...

A poggyászfeladás zökkenőmentes volt, a reptéri fickó nagyon rendes volt -  és még azt is megtudtuk, hogy a mérleg, amit kölcsönkértünk, jól mért, így az egyik kiszámolt, 31,5kg -s pakkból sem kellett helyben kipakolni semmit :D

Miután az első akadályon túl voltunk, még volt egy csomó idő a konkrét beszállásig.

Egyébként az egész repülésben ez az egyik legidegesítőbb dolog, hogy sokszor 2-3x annyi idő telik el ilyen-olyan várakozással, mint ameddig a konkrét repülőút tart - ami szintén dögunalmas, főleg éjjel.

Dumáltunk picit Anyuékkal, aztán nagy levegőt vettünk, egyrészt a búcsú miatt, másrészt meg tudtuk, a java még csak most jön.

A következő szakasz az útlevélellenőrzés volt. Egyedüli "gond" Szilvivel lehetett volna, mivel az ő vezetékneve egyik "kísérőjével" sem egyezett - azonban a rendőrbácsi kedvesen átengedett minket (azért a biztonság kedvéért megvolt a születési anyakönyvi kivonata is).

Sokat gondolkoztunk azon, hogy vajon Szonját hogy a túróba' azonosítják, hiszen az útlevelében lévő, hat hónapos korában készült kép alapján egy idegennek szerintem tök "cuki-de-tucatgyerek"-nek néz ki... Aztán lehet, hogy az avatott szemeknek tökre felismerhető :)

Ezután jön a mindenki által annyira kedvelt "biztonsági ellenőrzés". Ez még sokszor egy embernek is kínszenvedés, de egy négytagú családdal pláne rémálomgyanús a szituáció. Dehát kikerülni nem lehet, szóval próbáltunk a lehető legjobban kijönni belőle (ami azt jelenti, hogy hiánytalanul átjutunk :D ).

Eleve nagyon figyeltünk, hogy a kézipoggyászba ne kerüljenek "illegális" dolgok (pl. 100ml -nél több, nem a babának való folyadék, szúró-vágó eszköz, robbanóanyag, AK-47-es...). Ezzel nem is volt gond. A személyzet is segítőkész volt, én meg aztán pláne igyekeztem a lehető legtürelmesebbnek lenni: csak lassan, nyugiban mindent, nem sietünk sehová.

Levettem, amit le kellett, a babával együtt pedig átsétáltam a fémérzékelőn. Semmi pitty, hurrá! Utána Szilvi jött, neki sem volt pitty, 3/4-ed család OK.
L. viszont formában volt, nála besípolt a gép, hiába vette le kabátját, csizmáját, bugyiját (ja, azt nem is :P ). Kéziszkennerekkel át is vizsgálták, és már majdnem megijedtem, hogy megtalálják a kisméretű atomgránátot, amikor kiderült, a ludas a "fejében" hagyott hajcsat volt :D

Pici plusz affér az egyik kézipoggyásszal még adódott, mivel "kiszúrták" az 5db vinyót, amit direkt külön vettünk a géptől, nehogy megsérüljön. De pár másodperces átnézés után simán vissza cipzározhattuk a tatyót.

Szóval ez is megvolt, visszacsomagoltuk magunkat, meg a gyerekeket és behaladtunk a kapuk felé. Megkerestük a beszállókapunkat és letelepedtünk. Szilvivel elmentünk körülnézni (mind a 4 db boltot megvizsgáltuk :D ). Vettünk Szonjának és Szilvinek még ücsit, aztán visszaültünk L.-hez.

A beszállás megkezdéséig még kb. fél óránk volt, de a gép majdnem akkor állt be, amikor lassan már a felszállást kellett volna megkezdenie... :( Szóval megvártuk a kiszálló utasokat, a géptakarítást, aztán megpróbáltunk felkászálódni a gépre.

A beszállókapunál történő "emberi viselkedésmintát" sosem értettem. Amint ugyanis valami mozgólódás látszódik (pl. a pulthoz megy a reptéri személyzet egyik tagja), hirtelen jelleggel sor, vagy sorok kezdenek el kialakulni, ezzel gyakran a többi kapuhoz igyekvők útját teljesen elzárva. Mivel ekkor már mindenkinek megvan a helyjegye, számomra misztikus, hogy miért akar valaki "előbb" feljutni a gépre - hacsak azért nem, hogy a poggyászát előbb elhelyezhesse, viszont a poggyász-szabályok miatt olyat sem láttam még, hogy valakinek ne fért volna fel a táskája...

A baba és Szilvi miatt mi mehettünk be másodikként, ez azért jelentős könnyebbséget jelentett, legalábbis abból a szempontból, hogy az üres repülőgépben egyszerűbben fészkelődtünk be. Nem is volt gond - legalábbis ezzel.

Az már nagyobb problémát okozott, hogy miután a stewardessek összeszámolták az embereket, kitalálták, hogy nem stimmel a létszám. Hozzánk külön is odajöttek (mivel Szonjának teljes árú jegye volt, gondolom ezt ellenőrizték). Mindenesetre röpke negyed óra alatt "csodálatos módon" megoldódott a gond (kidobtak valakit hátul?) és elindulhattunk (összesen kb. 1 óra késéssel!).

Plusz nehezítésként közölték, hogy le- és felszálláskor Szonjának mindentől függetlenül ölben kellett lennie (plusz övvel) - és valamiért úgy gondolták az Aer Lingus dolgozók, hogy a fejszámolósdis problémázás már a felszállás része, tehát egy elég kényelmetlen helyzetben történt a várakozás...

A baba miatti idegeskedést kompenzálta Szilvi teljes eufóriája: neki is ez volt az első repülése, így mindenre "sikongatott" és rettenetesen örült. Mi Szonjára figyeltünk minden idegszálunkkal, a felszállás alig maradt meg, csak hálát rebegtünk a babák istenének minden sírás nélküli másodpercért és néztük a jelet, hogy mikor tehetjük már vissza a hordozójába végre...

... ami sajnos szintén nem hozta meg a várt hatást, mert szegény babuci nehezen viselte a nyomásváltozást, az apró lökéseket, meg az utastér világítását - kb. 10 percet aludt összesen, a maradék időben nyugtatgattuk, itattuk vagy hallgattuk, hogy sír és próbáltuk kitalálni, mi lehet a baja éppen (mivel én a "folyosó" másik oldalán, kartávolságra ültem, néha csak összeszoruló szívvel néztem, ahogy L. "hadakozik" a gyerekkel :( )

Szóval mi lehettünk a gép első részének "rémálma", nekünk meg ez a repülőút lesz még "rémálom" sokáig az emlékeinkben - ilyen hosszú 2 óra 50 percet nem kívánok senkinek.

Természetesen Szonja akkor kezdett el "elpilledni" (ami nagyon messze volt még az alvástól), amikor földet ért a gép... de akkor már az elgémberedett tagok, pisis nadrág és lelki összeroppanás-közeli állapot után ez volt a legmókásabb dolog.

Arra alig bírtunk összpontosítani, hogy "Hé, Dublinban vagyunk"... inkább arra gondoltunk: innen ki, minél előbb, irány az első pelenkázó és valami nagyobb tér, ahol szusszanhatunk egyet... csak 5 másodpercre...

(folyt. köv.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.