Közeledett a majd' két hónap vége, és végül elérkezett a 29-e is: a nap, amikor Szilvi hazajött Magyarországról :)

Nem tudom, hogy ki volt idegesebb... Szilvi, az egyedül utazó, a nagyszülők, akiknek fel kellett pakolniuk a repülőtéren, vagy az Anya, aki még sosem volt ennyi időt a lánya nélkül... Najó, én is izgultam, ráadásul nekem a 29-e volt az első napom az új munkahelyen (erről még majd írok), plusz még sosem voltam a reptéren kocsival, meg úgy egyáltalán... na! :)

Mindenesetre a hétvégén már mindenki tűkön ült, egy halom instrukció ment ide-oda Skype-on keresztül, ki-mit-hová pakoljon, mire kell figyelni, stb.

Eredetileg úgy volt, hogy csak én megyek ki a reptérre, mert a gép hivatalos menetrend szerint este 8:55-kor érkezik - és Szonja napirendjét nem akartuk felborítani... De L. annyira izgult, hogy nem bírt volna otthon ücsörögni, így kiment az egész család a Dublin Airport-ra :)

Egy ideig néztük a FlightRadar oldalán, ahogy közeledett a kis lurkó, végül Amszterdam után kicsivel fogtuk magunkat, és elindultunk mi magunk is :)

Az odaút meglehetősen eseménytelen volt... az M50-es kifejezetten unalmas (mégiscsak egy autópálya), egyedül a díj"kapu" hozott egy kis izgalmat: ez az a pont, ahol tulajdonképpen "beblokkolják" valamilyen trükkös kamerarendszerrel, hogy használtam a pályát. Ha csak ettől északabbra, vagy csak délebbre utazgatok, akkor ingyenes a dolog. Picit fura is, hogy miért nem csinálják azt az emberek, hogy valamilyen úton-módon ezt a pár kilométeres szakaszt kikerülik (a magyarok biztos így tennének), de az itteniek igazából letojják... az a pár euro megéri nekik, hogy ne kelljen csalinkázni mellékutakon. Meg ezzel támogatják is az autópálya karbantartását :)
Szonja, a késői időpont ellenére, mintha sejtené, mi is lesz, érdeklődve figyelte az eseményeket...

Bár jó előre utánanéztem, hol, mennyiért lehet parkolni, a reptéren elég világosan fel volt festve, merre is kell menni. Hamar be is parkoltunk és még bőven időben odacammogtunk az érkezési kapuhoz.

A "meeting point"-nál összetalálkoztunk egy magyar családdal, hasonló cipőben jártak, mint mi: (kicsit nagyobb) hugica, apa-anya várta a Magyarországon nyaraló 9 éves csemetéjüket :) Dumáltunk kicsit, aztán kb. 20 perccel a landolás után végre odaszaladt hozzánk az időközben lebarnult, és jól "megnyúlt" Szilvike! Szonja visongott, Szilvi szeme csillogott... Tényleg hihetetlen, mennyit tud változni egy ennyi idős gyerek 2 hónap alatt :)

Elkezdtünk csacsogni, de aztán gyanússá vált, hogy mégis hol is van a "kísérő" ugye (na meg a nagy poggyász :) ) - aki olyan 20 méterről integetett, hogy ugyan menjünk már oda :D Mutogattam neki az útlevelet (ugyanaz az ír nő volt, aki "felvette" a Szilvit odaútnál), ő meg kérdezte, hogy "Hol van itt az ön neve?"... megmutattam a papirosán, bólogatott, letépte és mehettünk utunkra... Fő a biztonság :)
Na mindegy, megszoktam már a lazaságot az írektől...

A kocsi felé menet Szilvi rögtön megjegyezte, hogy "itt már tél van?" :D Hát igen, a magyar kánikula után tényleg annak hathatott a kellemes őszi, esti ír szellő :D Én már tényleg annyira megszoktam - sokszor nem is tűnik már fel az, ami ideérkezéskor még megborzongatott.

A kicsi kocsit is most látta először a nagyobbik lurkó, mázlinkra tetszett neki kívül belül :)

Sajnos a visszaút már nem volt olyan nyugis - Szonja ekkor döbbent rá, hogy neki már rég aludnia kéne... és ezt folyamatos nyökögéssel és "vircsafttal" adta tudtunkra... úgyhogy Szilvivel sokat nem tudtunk dumálni - csak élveztük, hogy végre rendeltetésszerűen használja az ülésmagasítót a gazdája :)

Szétpattanó dobhártyákkal, de végtére is hazaérkeztünk. Szilvi már a bevezető úton előre örvendezett az ismerős dolgoknak, jó érzés volt, hogy tényleg otthon érzi magát "otthon" :) (Megjegyzés: Szonja az utolsó száz méteren zuhant álomba... :D )

Az egész nap fáradalmait még ellensúlyozta a sok öröm-, és izgalomhormon, Szilvi husilevest evett, közben magyarázott és magyarázott és magyarázott... :) Kivettük a csomagokból család által bepakolt "ajándékokat" és próbáltuk magunkba szippantani az elmaradt időt, amíg nem volt itt a nagyobbik hercegnő :)

A helyzetet fokozandó, odaadtuk Szilvinek az ajándékát (egy Nintendo DSi -t), szóval teljes eufóriában volt mindenki :D

Végül csak elérkezett az este és mindenki befeküdt a saját, itthoni ágyába... bár mi még egy ideig még dumáltunk, és - mint utóbb kiderült - Szilvi is még pötyögtette kicsit a Nintendoját "titokban"... :) - persze tudtunk róla, dehát ilyenért haragudni, másnap úgyis még "szünet" volt: egy teljes napja volt a mi kis világjárónknak, hogy "akklimatizálódjon", ugyanis szerdán már el is kezdődött a suli...

De a lényeg megvolt: újra együtt, teljes létszámban a család - nincs már hiányérzet napközben, újra ismerős zsivajok töltik be a házat, valahogy mindenki nyugodtabb is, és ezek a dolgok a legfontosabbak... pótolhatatlanok :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.