Első utam Dublinba nem volt "befolyásoló tényezőktől" mentes. Bár két éjszakára voltam hivatalos és majdnem minden költségemet állta a cég, azért mégis egy állásinterjúra mentem, ami meglehetősen aggasztott. Nem elég egy, hogy egy másik országba mentem, ott el kellett igazodnom - még szakmailag is elő kellett adnom magam egy némileg más kultúrával rendelkező cégnél.

Szerencsére az odaút relatíve eseménytelen volt, és bár későn szállt le a gép, a taxis kedvessége és a négycsillagos hotel pihentetőleg hatott. Plusz meglepetésként a szobában volt európai dugalj, tehát megállapíthattam, hogy a repülőn előrelátóan beszerzett "svájcibicska adapter" teljesen felesleges volt :)

Másnap délután volt az interjú, és Shane-el úgy határoztunk, hogy személyesen is találkozunk, "miért is ne alapon", és hogy felmérje, mennyire vagyok felkészült az interjúra... No itt aztán kiderült sok minden. Leginkább az, hogy mennyire hadarva és elharapva is tudnak beszélni az írek (szerencsére személyesen jobban értettem mindent, mint telefonon) - de főként az a para-faktor adódott az egészhez, hogy kiderült, a cég rendszeresen interjúztat külföldi szakembereket, úgyhogy az nagyon nem jelent semmit, hogy engem is kihívtak.

Szóval picit elbizonytalanodtam, de próbáltam Shane minden jótanácsát számításba venni. A magyar munkaerőpiachoz képest ugyanis némileg másképpen kell hozzáállni egy interjúhoz ebben az IT szektorban. "Enthusiastic", "looking for challenges" nagyjából az egyik pillér, amit elvárnak - vagyis picit amerikai módra akarnom kell, hogy részt vállaljak a cég fejlődésében, lelkesednem kell a cég profiljáért és egyáltalán a munkáért, amit vállalni kívánok. Ez majdnem olyan fontos, mint hogy ismerjem a szakma csínját-bínját.

Kis mellékzöngeként közben kiderült, mekkora idióta is vagyok, ugyanis hiába kérdezte L. még otthon, hogy akarok-e inget vinni - és kötöttem az ebet a karóhoz: minek az, jó lesz a cippzáros felső, fekete nadrággal. Hát, tévedtem. Sajnos a külső is számít Írlandon, legalábbis a felvételinél. És mivel nekem lényegében nem volt se ingem, se nyakkendőm, Shane elvitt a legközelebbi ruhaüzletbe, ahol is vett nekem egy inget+nyakkendőt. Igen, a fejvadászom, saját pénzből, nekem, interjú előtt. Csak kuksoltam... (Jó, nem volt egy összeg, 10 euro, de akkor is...)

A közjáték után elbúcsúztunk, én pedig szobám magányában ismételtem át magamban a lehetséges "pszichológiai kérdéseket" és az arra adandó, elfogadható válaszokat. Most sokan azt gondolhatják, micsoda (ön)becsapás ez... nekem is, és a cég számára is. Én azonban nem teljesen értek ezzel egyet. Amit csinálok, azt ugyanis szeretem teljes gőzzel csinálni. Én valóban hiszek abban, hogy az emberek teszik hozzá a nagy egészhez a kis építőköveiket - és ha valaki nem hisz a cégben, akkor csak egy gyári munkás lesz, amiben hamar felőrlődik. Önmagában a pénz tényleg nem minden. Szeretnem kell azt csinálni, amit dolgozom - különben nem vagyok hasznos vagy értékes - se magam, se a cég számára.

Na, erről ennyit :D

Az interjúra természetesen fél órával korábban értem sétáltam 10 percet a környéken, felmértem a terepet, bár sok mindent nem volt lehetőségem megnézni, mivel ez egy új "irodaház-telep", egy hatalmas parkolóval, egy bolttal meg egy Luas ("villamos") megállóval.

Ígyhát felmentem az megfelelő helyre és bejelentkeztem. Láttam az előző delikvenst (éppen kisérte ki a HR-es), figyeltem, miket csinál, én mit csinálnék másképp. Leginkább lazítani kellett.

Az ezután következő bő két és fél órára alig emlékszem aktívan. Rengeteget beszéltettek, javarészt arról, amit eddig csináltam, hogyan oldottam meg helyzeteket. Az egyik tesztelő még egy rövid programozási feladatot is elém rakott (amiket utálok, de ezt elég jól megoldottam). Amikor pedig már az egyik HR-essel beszéltem, akkor már nyugodt voltam. Tudtam, hogy a maximumot nyújtottam. Ha ez nem elég nekik, akkor én tényleg nem is akarok itt dolgozni :)

A hotelszobában még röviden elmondtam Shane-nek, mi volt, hogy éreztem a dolgokat, aztán hazaszkájpoltam, majd gyors bevásárlás után megcsináltam a következő nap szendvicseit és már 8-kor hulla fáradtan dőltem be a párnák közé. L. nélkül aludni olyan, mint szerszámok nélkül szerelni, de a kényelmes ágynemű némileg javított a helyzeten.

A hazarepülés napján még volt pár órán Dublin belvárosára. Nem néztem ki semmit előre - csak a reptéri busz indulási helyét. Szándékosan. Azt akartam, hogy a benyomások körülvegyenek - elvégre lehetséges új otthonunk városát készültem megnézni alaposabban...

(Folytatás a köv. posztban)

Szép kis cím... mintha valami szerepjáték-karaktert dolgoznék ki - dehát végülis leendő dublini életünk szempontjából az alábbiak mind "előzmények" :)

Kezdem akkor az elején:

Már egy ideje gondolkoztunk azon, milyen lenne egy másik országban élni. Álmodoztunk pálmafákról, meg persze kézzelfoghatóbb helyekről is, de ez csak amolyan játék volt a fantáziával. Aztán jött a "válság". Erről még sokat fogok írni, biztos vagyok benne, de annyi a lényeg, hogy kb. 1 évvel előtte mi is jól bepaliztuk magunkat, szépen felvettük a hitelt, mint annyi más ember, felújítottuk a lakást (egyebek mellett), aztán kiderült, hogy bár a kecónk piaci ára már rég nem annyi, mint eddig - viszont cserébe még a felvett hitelösszeg is megemelkedett (áldott céháeff), a törlesztőrészlettel egyetemben.

Szerencsére csapdába nem kerültünk, azért mindig is volt bennünk annyi józan ész, hogy ne számoljuk ki magunkat "nullára" (annyira azért persze nem voltunk okosak, hogy NE vegyünk fel hitelt...) - viszont így is szívtunk-szívunk. Bár én nem keresek rosszul, igazi kilátás egy szál se akadt, és 15 évig fizetni egy olyan hitelt, ami bármikor még rosszabbra fordulhat - ráadásuk két gyerekkel a háttérben - hát, ez egyre kevésbé tűnt vonzó alternatívának.

Szóval eldöntöttük, lépni kell. Szó szerint is, egy olyan helyre, ahol nemcsak anyagilag jobb/biztosabb lenne a helyzetünk, de ahol - és még erről fogok írni, hiszen elég kardinális kérdés - egy kultúráltabb, nyugodtabb környezetben lehetnénk mi, a kis családunk.

Csakhát itt meg is ragadt a dolog, mert a hónapról hónapra élés Magyarországon oly' elterjedt sémája szerint alaptőkénk kb. a nulla felé konvergált (de legalább nem nőtt a tartozás), és egy külföldi áttelepüléshez igen komoly alaptőke szükséges - családdal főképpen.

Úgyhogy vártam, vártunk, "csak lesz valahogy" alapon. Szerencsére a szakmám bizonyos szemponból keresett, így be is esett pár magyar "fejvadász", de pusztán 10-20%-al több fizetésért eszem ágában sem volt a frankó jelenlegi kollegáim közül elmenni egy bizonytalan új munkakörbe.

Aztán, a 2010-es év végén szóltam L-nek, "újévi fogadalomként" (bár utáljuk az ilyeneket), hogy: "Na, jövőre megpróbálok innen munkát keresni külföldön, hátha...". A külföld alatt elsősorban "angolszász" területet értettem, esetleg még Hollandia jöhetett volna szóba...

Pár napra erre a fogadalomra jött egy mail a LinkedIn fiókomba: egy ír fejvadászcég keres számos, profilomba vágó munkakörbe embereket. Válaszként kérdeztem egy merészet: "Van-e olyan cég, aki családostul kivinne és alkalmazna engem?"

Mire feleszméltem volna, már CV-t írtam át (minden országban mások a szokások, milyen formában szeretik látni a jelenkezők önéletrajzát), telefonon egyeztettem és pár napra rá a (nemsokára mostani) munkaadóm pár szakemberével beszélgettünk "kvalitásaimról".

Shane (a "fejvadászom" :) ) nagyon sokat segített előre, de így is izzadtam rendesen. Aztán a telefonos interjúm után 1-2 nappal csörrent a telefon (vagy a mailbox, már nem emlékszem) - és Shane közölte, személyesen is látni akarnak... - a költségeket természetesen ők állják... wtf? :O

És akkor jött a Karácsony... Bevallom őszintén, legalább 50%-ban folyamatosan "máson" pörgött az agyunk. Én Írországos fórumokat/weboldakat bújtam, L. kérdésekkel bombázott, amik rengeteget segítettek helyre rakni, mi fontos és mi nem - babonáimmal ("medvebőrre ivás") ellentétben pedig kis táblázatot készítettem, mennyi is az annyi - avagy ha kérdezik, mennyiért mennék ki, tudjak mit mondani.

Az Ünnepek elmúltak, én pedig hamarost Dublinban találtam magam...

(folyt. köv.)

Üdv Mindenkinek! :)

Nos, nagyon az elején kezdve: még sosem írtam blogot. Nyilván jól tettem, hiszen értelmét sem láttam - most viszont a körülmények úgy hozták (vagyis úgy alakítottuk ;) ), hogy nagyon is lett értelme.

Az ok egy egyszerű mondattal leírható: Megyünk Dublinba.

Kicsit bővebben kifejtve: ez a blog kis családunk "története" lesz, ajánlva elsősorban családunknak, barátainknak - és mindazoknak, akiket érdekelnek bénázásaink, örömeink, meg egyáltalán: milyen mifelénk a szél... :)