(Folytatás...)

A gépről lekászálódás jól sikerült. Mivel az 5. sorban ültünk, csak picit tartottuk fel a mögöttünk állókat és beszippanthattunk néhány korty dublini levegőt is, amíg a "csőben" haladtunk a terminál felé.

Ahogy kintebb értünk, meg is álltunk, hogy szusszanjunk egyet. Egy kedves reptéri személyzetis egyből meg is kérdezte, hogy van-e babakocsink, és hogy akarunk-e lifttel menni a repülőtér szintjére - "nanáhogy" :)

Ezután még át kellett menni egy újabb útlevél ellenőrző pulton, ahol nagy meglepetésre megkérdezte az "Immigration Officer", hogy ha Szonja a lányom, akkor Szilvi kihez tartozik. Mondtam, hogy "L-hez", erre "értelmes" arcot vágott, vállat vont és továbbengedett minket. Jah, hogy ez ilyen lazán megy itt? :D

A bódé útán a poggyászkiadási rész következett egyből, hamar találtunk WC-t és pelenkázót is, ahol Szonja végre tisztába kerülhetett. Eközben - Szilvi nem kis örömére - megérkeztek a csomagjaink is a futószalagon.

És a lényeg: Szonja visszakerült a hordozóba és innentől olyan mély álomba zuhant, hogy semmilyen atrocitásra sem rezzent fel.

Szóval kicsit lenyugodva beszereztünk két kiskocsit, felhalmoztuk rá a majd' 2 mázsa cuccunkat és a taxiállomás felé vettük az irányt.

Biztos "mókásan" nézhettünk ki, ahogy toltuk a kocsikat, én vittem a hordozót is és terelgettük a Szilvit, aki nagyon okosan figyelt, hogy se láb alatt ne legyen, se túl messze ne kerüljön tőlünk - és közben nem is nyafizott (egyszer megjegyezte, amikor meglátott valami reptér menti fényeket, hogy "Írország szebb, mint Magyarország" :D )

A taxiállomás nagyon kultúrált, 1-2 ember folyamatosan terelgeti az embereket a taxikhoz, így nincs tülekedés, "taxilopás", stb. Mivel mi elég speciális esetek voltunk a rengeteg pakkal, türelmesen vártunk, míg feltűnik egy "kisbusz" méretű taxi, ami 4-5 perc alatt oda is ért (egy Mercedes "van" formájában). A fickó kicsit vakargatta a fejét, de végülis majdnem az összes csomagunkat be tudta tenni a csomagtartóba, pár tatyó a harmadik üléssorra került, a lányok meg mentek a 2. üléssorra - én pedig beültem előre a bal oldalra... ahol ugye nem volt kormány... brrr :)

A hely, ahová kellett menni, kb. úgy volt meghatározva, hogy "Premiere Aparments, Sandyford", meg egy "Ballymoss Road" is oda volt biggyesztve a mailben - gondoltam, a taxis biztos tudja, merre van - hát nem... :) CBzett, telefonált ezerrel, de mindeközben nagyon normálisan vezetett - sőt még Szonjára is figyelt, mert lehalkította a CB-t, nehogy felébredjen.

Az M50-esen mentünk (ez amolyan "M0-ás" budapesti viszonylatban), szóval hamar a kerületbe értünk, itt azonban megállt a tudomány, egyszerűen nem volt meg az épület. Szerencsére találtunk egy ott parkírozó fuvarozót, aki útbaigazított minket - ami annyit jelentett, hogy vissza lettünk irányítva ugyanabba az utcába, ahonnan kijöttünk, a különbség csak annyi volt, hogy most már valahogy ott volt a bejárat (biztos intézkedett a fuvaros, hogy addig visszavigyék :) ).

Megbizonyosodtam róla, hogy tényleg jó-e a kapukód, amit az emailben küldtek, majd kipakoltuk a kocsit és a családot. Fizettem, elköszöntem és a biztos tudatban, hogy most már a célhoz nagyon közel vagyunk, követtem az emailes utasításokat, amely egy, az épületen belüli széfhez irányított minket. Itt egy borítékban további utasításokat találtunk (tisztára, mint egy kémfilmben, csak ott mindig valahogy kevesebb a poggyász :D ). Némi értelmezési gond után (először rossz kapualjba kezdtünk el bepakolni) végre feljutottunk a lakásba, és behordtuk a "szarokat". A "hullafáradtság" egyfajta vágyálom volt most, annyira minuszban voltunk, hogy szinte "automatikus" üzemmódban működtünk.

Gyorsan felmértük a terepet, elosztottuk a szobákat, felállítottam a kiságyat, elrendeztük a Szilvit (aki mellesleg mindent tudott szinte magától :) ). Ezután kinyitogattuk a bőröndöket, összeraktam a számítógépet. Amíg L. gépezett, én lezuhanyoztam gyorsan, elolvastam a kikészített "hasznos információkat". Aztán odaültem a géphez, és beállítottam a legfontosabbat: a Facebook-on megváltoztattam a lakhelyet : "Dublin, Írország" :)

Annyira fáradtak voltunk, hogy éjjel 1-kor nem tudtunk elaludni: az ágyban még dumáltunk vagy fél órát (hogy miről, arról csak halvány emlékeim vannak), végül álomba zuhantunk...

...hogy aztán a dublini reggel 7 órakor ránk találjon, Szonja gügyögésével egyetemben :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.