Hát igen, az alapvető dolog. Ami sokszor gátat szab az embereknek abban, hogy másik országban éljenek: a más nyelv - és ebből fakadóan a más kultúra.

Folyamatosan gondolkozom ezen a dolgon. Imádom a magyar nyelvet - hiszem, hogy azért lettem az/olyan, aki, ami, mert a magyar az anyanyelvem. Úgy gondolom, a nyelv az, ami egy népet elsődlegesen összetart: nem az, hogy milyen az emberek bőre színe, vagy hol élnek, vagy milyen személyijük van :)

Egy másik nyelv haladó megtanulásának ennélfogva különös szerepe van az adott ember életében. Nemhiába oktatják a tanfolyamokon, iskolákban az adott nyelvhez tartozó szokásokat, kultúrális dolgokat. A nyelvtan, a szókincs csupán beseggelhető valamik, amikor igazán valaki a másik nyelven tud "gondolkodni", kifejezni azt, amit belül gondol - na, akkor lehet megtapasztalni valami egészen újat, önmagunkban.

Ennélfogva imádok angol anyanyelvűekkel beszélgetni. Szeretem látni, mennyire másképp forog az agyuk, és mindig meglepődök, mennyire sokrétű a magyar nyelv - és milyen egyszerűen lehet normális kommunikációs szintet kifejleszteni angolul. Tudatosan mindig arra törekedtem, hogy minél többet beszéljek, mert szerettem volna a nyelv rejtelmeit, mélységét megérteni - hogy önmagamat adhassam, amikor úgy beszélek. Hogy tudjak angolul...

Aztán minden leányálmom szertefoszlott, amikor megkezdtük az itteni az életet. Vegyük az elejétől:

A kiejtés

Én a suliban, meg a TVben leginkább az amerikai angolhoz szoktam hozzá. Pechemre. Ugyanis munkám során leginkább angol-angollal találkoztam. Abból is sokfélével. Nem is gondoltam volna, ennyire számít az, hogy ejtik pl. a "dance" szót. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy más szavakat, mondat-összetételeket használnak - tényleg van egyfajta patinája: egyes emberek minőségibbnek tűnnek, amint felveszik a "lordok" hanglejtését.

És akkor meghallottam az íreket. Az elején még vicces volt, amikor a taxis igazi vidéki kiejtéssel próbált kommunikálni velem, de tulajdonképpen L. fogalmazta meg jól: az egész olyan volt, mintha megpróbáltak volna erőszakot tenni a fülemen :) Amolyan "parasztbeszédnek" tűnt az egész.
Nem értettem meg kevesebb szót emiatt, de mégis, az agyamnak plusz erőfeszítést kellett tennie, hogy ugyanolyan folyékonyan menjen az "input", ahogy szeretem. Dublin nem Dáblin, hanem Dublin, az "upstairs" nem ápsztersz, hanem upsztersz, vagy opsztersz... és ez csak egy hangzó a sok közül, amit másképp ejtenek...

A másik idegesítő dolog viszont, ami mind az utcán, mind a munkahelyen felettébb zavaró tud lenni: a hadarás és a szavak elharapása. Emiatt aztán sok ember olybá tűnik, mintha folyamatosan fél csomag mogyoró és egy alsó fogsori fogszabályzó lenne a szájában. Hihetetlen. Mindig örömmel tölt el, amikor "megszokok" valakit, aztán jön egy újabb ember, és rámtör a pánik: semmit nem értettem az első 3 mondatából...

A szóhasználat

A fentiek után ez egy kisebb probléma, hiszen alapvetően az írek is angolul beszélnek, nincsenek nagyon "extra" szavaik, csak más kifejezéseket szeretnek használni, mint az angolok vagy az amerikaiak (pl. "grand"-ot a "great" v. "alright" helyett). Viszont látom azt, hogy egymás között van egyfajta (pontosabban másfajta) "ritmusa" a beszédnek: ahogy elköszönnek, megköszönnek, kifejezik rosszallásukat vagy helyeslésüket - ez mind-mind olyan dolog, amit nem lehet "megtanulni"... illetve lehet, csak az nem biztos, hogy éppen az én személyiségemnek megfelelő. Ezért tűnik "sutának" egy "nem-angol"... mert betanult dolgokat mond, holott látszik rajta, hogyha anyanyelvi angol lenne, akkor teljesen mást mondana. Nem mindegy, hogy "Good morning" vagy "Hi", "Hey", esetleg "How you doin'" - illetve "Goodbye", "Bye", "Cheers" vagy "See ya". Sosem jó ugyanazt használni, minden alkalomhoz, beszélgetéshez más dukál. És ezt flottul tudni, gondolkodás nélkül - na ez már közelebb visz sok szempontból az országhoz.

Szoktam magamban "szintekre" osztani a nyelvtudást, és mindig kijelölni magamnak egy újabb, elérni kívánt szintet. Ami jelenleg problémát okoz nekem, az az itteni emberek "chit-chat"-je, vagyis amikor csacsognak egymás között, legyen az munka, vagy a "mit-csináltál-hétvégén" témája. Ez aztán nagyon más, mint egy nyelviskola száraz "My name is John"-szerű anyaga! Pörögnek a szlengek, kifejezések, íres kiejtéssel, gyorsan, nagyon gyorsan. És akkor még OK, hogy a szavakat értem, de tudnom kell, mikről is beszélnek: sportfogadás, foci, politika (ez utóbbiról nem nagyon szoktak), TV műsorok és megannyi más helyi dolog, amiről csak halványan vannak emlékeim - néha még magyarul sem.
Ha pedig tömegben beszélnek, ott aztán végképp káoszba fordul minden :)

Másik fontos dolog, hogy megértessem magam. Szokták mondani, hogy az anyanyelvi könnyebben megérti a "tanult nyelvi" egyént - tehát csak bátran, mondjuk ami eszünkbe jut, nagy gond nem lehet. Ez persze így is van, a kezdőknek én is azt javaslom: mindegy hogyan, csak használják a nyelvet, figyeljék a választ, tanuljanak a legapróbb kommunikációkból. De egy szint után már "ciki", amikor elmondok egy mondatot és látom az értetlen tekintetet. Nem azért, mert mondjuk éppen nem rám figyelt, hanem mert nem fordított plusz figyelmet a mondandómra (pont azt a pluszt, amit én szánnék az írességből adódó különbségnek a megértésére). Miért is tenné, ő van "itthon", ha valaki szól hozzá, nem fogja egyből "gyagyás külföldinek" nézni. :)
Szóval fontos, hogy megfigyeljem, hogyan hangsúlyozzák a mondandójukat az itteniek. Mit tartanak lényegesnek, milyen szóhasználattal mit a legcélszerűbb kifejezni, stb.

Nem egyszerű dolgok ezek... a tapasztaltak alapján jelenleg úgy érzem, évekbe fog telni, míg újra elmondhatom önmagam számára: tudok angolul :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.